Takács Dalma: Letelt a gyászév. Ezt tanultam

–

1.

Ezúttal nem az udvaron, hanem egy telekkel arrébb, az út szélén parkolok le. Óvatos, de határozott mozdulattal kerülöm meg a cserjést, szelem át a kertet. A kisháznál megtorpanok. Az illem kedvéért bekopogok, hallgatózom, de mikor nem jön válasz, egyből az almafához megyek. Az én almafámhoz. Lerúgom a papucsom, mezítláb mászom a „harmadik szintig”, a kedvenc, székként kinyúló ágamig. Innen belátni az egész telket.

Másfél éve jártam itt utoljára, még egy másik valóságban. Egy olyanban, ahol a füvet sosem égette ki a nap, ahol balra kardvirág nőtt, jobbra répa, hagyma, zeller. Ott guggolt köztük a nagymamám, zöld egyberészes retró fürdőruhájában gazolta, metszette azt, ami majd a levesbe kerül. Ha másfél évvel ezelőtt lenne, most hátranézne, elnevetné magát: te bimbó, már megint hol vagy, le ne ess – aztán hozzátenné: Papát is köszöntsd, benn van, leheveredett a rekamiéra, nézi a focit.

De nem egy évvel ezelőtt van, a mama nem néz hátra, és a papa sem nézi a focit. Mindketten pihennek, de egy olyan helyen, ahonnan már nem hallatszik ide ez a meleg nevetés.

Én ma nem a várva várt „kis vendég” vagyok, hanem egy birtokháborító valaki telkén – ám nehezen azonosulok büntetőjogi címkékkel egy olyan helyen, amihez engem 29 év fűz, új tulajdonosát meg 6 hónap.

Dacosan leugrom a fáról, és célba veszem a fáskamrát. Mellette a két nagy rózsabokor, 29 évig minden születésnapomra erről kaptam csokrot. Felfeszítem a zárat. Úgy tűnik, idén nem kölykedzett ide egy macska sem. Helyére igazítom a szőnyegporolót, a seprűt és leszedek egy pókhálót, mintha bármi közöm lenne az egészhez, aztán végigsimítom a mindig is nevetségesnek tartott rókás szőnyeget, a kis barna-fekete poharakat, a retró mérleget. Ezek talán az utolsó, valóban kézzelfogható jelei annak a melegségnek és gondoskodásnak, amivel a nagyszüleim töltötték meg ezt a helyet. De hamarosan ezeket is elviszik innen. A telek sem a régi már: a veteményes eltűnt, a gyöngyvirágok levele sárgás, az ósdi nagy, esőfogó hordónak nyoma sincs.

Nő bennem a harag, egyre gyorsabban grasszálok a kertben. Tettest, bűnbakot, jelet, magyarázatot keresek, de mivel semmi kézzelfogható nem jön, visszaülök az autóba, és elhajtok.

2.

Mindig is rossz voltam dátumokban. Nem tudom megmondani, melyik évben ballagtam, mikor lett diplomám, és hányban váltak el a szüleim – egész életemben évszakok és sacc per kábék alapján tájékozódtam. A halál napjának beálltát sem tudom, csak azt: S.-t még felköszöntötték a születésnapján, engem már nem, a kettő között meg pontosan 30 nap van. És mivel S.-nek újra születésnapja lesz és a nappalok is rövidülnek, valószínűleg eltelt egy év.

Azt mondják, az első 12 hónap a legnehezebb. Az első előszörök, nélkülük. Először karácsonyozni nélkülük. Először szülinapot ülni nélkülük. A kettővel kevesebb szék az asztal körül, a kettővel kevesebb ajándék a fa alatt.

Ám ez a megfogalmazás hamis ígérettel kecsegtet: mintha csak ki kellene várni a gyászév végét, aztán fellélegezhetünk, hogy mostantól könnyebb lesz. És noha tény és való, hogy a seben vastag var képződik a hónapok alatt, a bőrfelszín egy életre megváltozott az ott maradó hegtől. A sérülés nyoma beépül a szövetek legmélyére, sajog a rossz időjárásra, piroslik, ha nekiütközöm vele egy bútornak, és minden ruha alól kilátszik. A „sárkánykarmolás” – ahogy egy barátnőm hívja – nem a családi ünnepeken mar meg leginkább, hanem akkor, amikor derült égből villámcsapásként érkezik.

Például, amikor egy csodálatos nap végén, egy felhőtlen beszélgetés közben a pincér letesz elém egy olyan retró, barna-fekete kis poharat, mint amiről fenn meséltem. Vagy amikor először kerül a kezembe újra Lánchíd márkájú cérna, amivel mama is varrt. Vagy amikor tükörtisztítás közben rájövök: ugyanúgy gyűröm hozzá az újságpapírt, ahogy ő tette. És ezek alattomosabbak, nehezebbek, mint a hiányos karácsonyi vacsora. Ezek lesből, hátulról támadnak, és egyből torokra mennek, kérdés nélkül. Ezt pedig nem lehet megszokni.

Aztán ott van mindaz, ami már nem jön el. A tény, hogy míg én dédik között nőttem fel, és a saját gyerekemnek is hasonlót képzeltem, az én nagyszüleimből már nem lehet dédi. Hogy a kosztümöt, amit a mama az esküvőmre tartogatott 50 évig, amit időnként elővett, végigsimított, felpróbált, már nem veheti fel.

Hogy az én életem nagy eseményeinél ők már nem lesznek jelen, és az ő életükből is kimaradnak dolgok, amik egészen biztosan nagy örömöt szereztek volna nekik.

Nem láthatják az új otthonomat. Nem fogják ismerni a gyerekemet. Nem örülnek apám teljesítményének a horgászversenyen. Most vajon őket sajnálom? Vagy magamat? Nehéz megmondani. 

3. 

A hiány nem változott, az űr nem lett kisebb, ám ez az egy év arra mégiscsak jó volt, hogy a saját tempómban, egyszer tisztes távolból, máskor közel merészkedve vizsgáljam meg a hiányfolt körvonalait, pontos helyét. A gyász pedig a veszteségről szól ugyan, néhány bizonyossággal mégis gazdagabbá tett: hatására találkoztam egy olyan énemmel, amit korábban nem ismertem, és azt is megtanultam, hogy vannak helyzetek, amikre nincs gyógyír. Hogy lehet róla sokat beszélgetni, lehet levelet írni és gyertyát gyújtani, ki lehet találni személyes kis rítusokat, de van, amit egyszerűen csak ki kell fájni, ha a fene fenét eszik is.

A hullámvasút kanyarjai nem spórolhatók meg – maximum, kellő figyelemmel és megengedéssel lengéscsillapítót szerelhetünk az ülésünkbe.

Mára már azt is tudom, hogy „békében elengedés” nem létezik. Hogy nincs az a beszélgetésmennyiség, törődés, látogatási idő, ami után azt érzem majd: én mindent megtettem a szerettemért. Mert bármit teszek, bármennyi időt töltök a haldoklóval, utólag biztosan felülkerekedik majd az önmarcangolás, ami azt mondatja velem: nem mondtam neki elégszer, hogy szeretem, nem hívtam elégszer telefonon, nem látogattam meg mindennap, minden órában, minden percben. Ugyanakkor, ahogy telik az idő, egyre világosabbá válik, hogy amire ott és akkor képes voltam, azt igenis megtettem, és noha a halottaimmal már nem írhatom felül a mulasztásaimat, élő szeretteimhez most van lehetőségem kapcsolódni, kimondani a bennem lévő szavakat, feloldani konfliktusokat, elégszer telefonálni.

Márpedig egészen máshogy teszem le a telefont, kezelek konfliktust, mondok ítéletet, amióta megtapasztaltam az élet esetlegességét és mulandóságát. A tényt, hogy sosem tudhatom, mikor beszélgetünk utoljára.

És noha a magamfajta szorongó, katasztrofizáló gondolkodású embernek nem árt vigyáznia, hogy ez ne csapjon át paranoiába, talán végső soron mégis inkább építi, mintsem rombolja az élő kapcsolataimat ez a tapasztalás.

Azt is megtanultam, hogy vannak olyan típusú fájdalmak, amikre szükség van. Hiszen bármennyire maró az a bizonyos sárkánykarmolás, valójában minden egyes Lánchíd cérna, barna fekete kis pohár, tükörfényesítés arra emlékeztet, milyenek is voltak ők. És inkább élek a hiány fájdalmával egy életen át, mintsem hogy halványuljon az emlékük és lelki örökségük. Mert ha minden jól megy, és a felmenőimhez hasonlóan én is megérhetem a 90-et, az azt jelenti majd, hogy csak az életem harmadának voltak résztvevői. Ami eddig 100 százalék volt, az 60 év távlatában 30 százalék lesz, egy távoli, messzi emlék, meg néhány fotó. Az ember meg olyan pokoli gyorsan felejt. És én nem akarok felejteni. Emlékezni akarok arra, ami miatt az a felnőtt lettem, aki most vagyok, mindarra, amit továbbhoztam tőlük. 

Kapaszkodom a régi fotókba, a születésnapra megírt köszöntőkbe, belógok a kertbe, idézem a hangjukat, varratom őket a bőrömre, hogy velem maradjanak – mert bár ezekkel magamnak okozom a sárkánykarmolást, mégis inkább fájjon az, mint a feledés. Mindenki addig él, amíg emlékezünk rá.

Takács Dalma