WMNDove

–

„Egy elkényeztetett kis majom vagy. Úgy nézel ki, mint egy 25 éves kiégett kis kurva. Dagadt vagy. Miért hordasz feketét, gyászolsz? Nincs semmi segged. Asszonyos lettél. Fú, neked milyen ronda lábfejed van! Itt az ideje melltartót hordani. Buta vagy. Jelentéktelen vagy. Esztike, ha így folytatod váratlan baleset fog érni. Látom, beálltál a szőke luvnyák sorába. Neked könnyű ekkora mellekkel.”

Harminc év kellett, hogy rájöjjek, nincs igazatok. Nem tudtok semmit, nem ismertek. Nincs jogotok így beszélni velem. Harminc év kellett, hogy ne a ti ítélkező szemeiteken keresztül nézzek reggelente tükörbe, hogy ne gyomorgörccsel, izzadó és remegő kezekkel üljek le mellétek az iskolapadba, hogy ne keressem az elismerő tekinteteiteket, hogy ne vágyjak mindennél jobban arra, hogy értsetek.

Harminc év, barátok, akik jöttek, tanítottak valamit, és maradtak... vagy eltűntek. És férfiak, akik szenvedéllyel szerettek. És mások, akik bántottak, mert azt sem tudták, magukat hogy szeressék.

Harminc év, több tízezer kilométernyi utazás, ezer zacskó telesírt zsebkendő, tizenkét kifogyott-, majd kihízott nadrág, legalább három hajszín, négy tetoválás, több ezer elolvasott könyv, fecnikre lejegyzetelt gondolathegyek, egy halott apa, és egy egész éven át húzódó nőgyógyászati betegség kellett ahhoz, hogy végre elküldjelek titeket a picsába. Majd egy harmincnapos nepáli út, és egy jógaoktatói képzés, hogy köszönetet mondjak nektek.

Köszönöm, hogy a porba döntöttetek, köszönöm, hogy tízéves koromban röhögve beleraktatok egy kukába, és megpróbáltatok legurítani a Terézvárosi Két Tannyelvű Általános Iskola második emeletéről. Köszönöm Györgyi néninek, hogy megszégyenített az osztály előtt, akik nevetve álltak körbe, és mutogattak rám. Köszönöm Edit néninek és Kati néninek, hogy nem hittetek bennem, és abban, hogy bárhova máshova fel fognak venni. Miattatok – is – mentem ki Amerikába egy évre, miattatok léptem ki a puha, ám fojtogató családi fészekből. Rátok gondolok köszönettel és szeretettel, amikor jógázás közben a csípőnyitások alatt patakokban folynak a könnyeim, vagy amikor a hátrahajlítások alatt feltörő érzelmektől órákig hányingerem meg lázam van, és a vécé fölé görnyedve próbálok lélegezni. Köszönöm az évekkel ezelőtti pánikrohamokat is, miattuk találtam rá a jógára, és léptem ki egy végzetesen romboló, kártékony élethelyzetből. Köszönöm neked, aki azt hazudtad, nem szeretsz, majd egész éjjel úgy szorítottál, hogy másnapra kék lett a karom.

Köszönök minden pofont és kritikát, minden ítélő szót, amiről azt gondoltátok, hogy jogotokban áll a pofámba tolni. Nem volt.  

Köszönöm a testemnek a türelmet. Köszönöm neki, hogy mindennap kitartóan szolgál. Köszönöm neki, hogy a legerősebb gátakat is szépen lassan, de elengedni látszik. Köszönöm, hogy túlélte a szoláriumot, a barnító-, karcsúsító- és narancsbőr elleni krémek ragacsos bűzét, a stresszevéseket követő diétás turmixokat, a rengeteg vodkát és a ködös múlttá halványodott cigifüstös éjjeleket. Köszönöm a valóban szokatlan kinézetű lábfejemnek, hogy most büszkén viseli a kilakkozott körmeit, és bújik szandálba.  

Apám azt írta nekem egyszer egy levelében: „Nincs titok. Mindig, mindenhol önmagunkat keressük, mert szétszóródva oszlunk szét (vagy egyesülünk) a világban, nemcsak másokban keressük magunkat, hanem minden úton szedegetjük össze szétszóródott darabjainkat. Mert mindig, mindenhol ott van valamink.”  

Tíz év kellett a harmincból, hogy ezt megértsem. Kösz, papa, neked is. Már tudom, hogy mind egymás tükörképei vagyunk, ezáltal mind egyek és ugyanazok. Megtanultam minden leckét, irány hát hamarosan a következő célállomás: India.

 

Balogh Eszter

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Flickr/