WmnZewaProtect

-

Túlságosan kiszámítható az életed? Szülj gyereket!

Egy idő után már nem is páros és páratlan hetekben számoltam az idő múlását, hanem ovis és beteg hetekben. A gyerekeim egymás között passzolgatták a vírusokat és a bacikat, én pedig nem tehettem mást, mint odaláncoltam magam a betegágyukhoz, örökre feladva a reményt arra, hogy egyszer elszabadulok. 

Ha az ember kis porbafingókat nevelget, az kicsit olyan, mintha minden egyes napra zsákbamacskát húzna. Soha sem tudhatod, mit hoz a közeljövő, és ebbe beletartozik akár a következő tíz perc is.

Mert simán előfordulhat, hogy a szobája közepén az egészségtől majd kicsattanó, rózsás arcú, bűbájosan játszogató csemete fél órán belül zöld fejjel fogja végigokádni az egész lakást. Főleg óvodás, és kisiskolás korban jellemző, hogy a családok szeptember közepétől kénytelenek beállni klasszikus A hét/B hétre. Az egyik héten még szépen el tudod terelgetni a csak kicsit fénylő orrú gyereket a tanintézménybe, a következőn azonban garantáltan betegen fekszik otthon.

Ez a sorminta nálunk is megbízhatóan jelen volt jó pár éven keresztül, kivéve egyszer... De az annyira kemény volt, hogy őszintén, bármikor inkább bevállalnám: megnézem a Poltergeist végtelenített rendezői változatát egy nyirkos pincébe zárva, egy kényelmetlen kempingszékhez kötözve, miközben éhes patkányok rohangásznak a lábaimnál... mint hogy újracsináljam azt a bő két hónapot, amikor azt is elfelejtettem, hol tartom az utcai cipőmet.

Ráuntál a jól betervezett, oly divatos „énidőre"? Ez a módszer biztos beválik!

Tervezz be valami kellemes programot, olyat, ami csak rólad szól. Beszélj meg a barátnőkkel egy wellness-hétvégét vagy egy csajos estét, vagy bármi magadrafigyelős programot, és az életed máris kiszámíthatóbb keretek között fog zajlani! Saját időd optimista kezelésével ugyanis hótziher, hogy kihívod magad ellen a sorsot, aki amúgy is mindig ugrásra kész, hogy megleckéztesse a túlságosan derűlátó anyukákat. Legalábbis szerintem valami ilyesmi lehet a munkamorál a Fátum háza táján, különben nem tudom, mi mással is magyarázhatnám azt a tél végi megahorrort, ami velem megesett.

Már karácsony magasságában is kicsit le voltak harcolva a gyerekeim, de semmi komoly, csak a szokásos ovis nátha, köhögés, orrfújás, ami ha nincs, a szülő gyanút fog, hogy a poronty nem is emberből van, hanem valami mesterséges NASA-fejlesztés.

Január elején aztán végzetes hibát követtem el. Színházjegyet vettem. A barátnőmmel. Kettesben. Én nem is tudom, őszintén, hová tettem az eszemet, hogy ilyen vakmerő tettre vállalkoztam, de elhiheted, fájdalmasan meglakoltam érte!

Abban a másodpercben ugyanis, hogy óvatlanul beírtam a dátumot a naptáramba, majd ugyanezzel a mozdulattal kiválasztottam az alkalmi ruhámat is a szekrényben (micsoda balga tett!), a lányom felköhögött.

Nem a szokásos, téli köhécselés hallatszott a szobából, hanem az igazi, velőtrázó, kruppos fajta, ami olyan, mintha egy sarki fóka akarná elénekelni a Carmina Buranát. Innentől aztán egy hétig nem volt megállás. A konyhaasztal, amin a gyümölcskosarat tartom, most köptetőktől, orrcseppektől, papír zsepis zacskóktól, mellkas- és orrkenőcsöktől, vitaminoktól, nyákoldóktól, hurutoldóktól és szopogatós cukorkáktól roskadozott.

Hét nap elteltével aztán úgy tűnt, a betegség elmúlt – én marha pedig újra kiakasztottam a szekrényem ajtajára a kis fekete alkalmit. Muhahaha! – gurgulázott hasát fogva a Sors. Abban a szent minutumban ugyanis a fiam sírt fel fájdalmasan, láztól csillogó szemekkel, elgyötört tekintettel.

Újabb másfél hét szobafogság következett, aminek mellékes következményeként még három hónapnyi családi pótlékot hagytam a patikában.

Innentől már a Fátum sem bízta a véletlenre a dolgot, úgy döntött, született optimizmusom szarvacskáit csakazértis letöri. A fiam felgyógyulása után a lányom lett újra beteg, aztán visszapasszolta a stafétabotot az öccsének, majd megint átvette. Még egy bő hónapig ment a bacilusokkal való pingpongozás, addig-addig, hogy már nem is tudtam visszaemlékezni, milyen volt, amikor a totál egészséges gyerekeimet terelgettem a játszótéren. Mintha egy másik világban, egy elérhetetlen dimenzióban történt volna mindaz. A kis feketét időközben belepte a por, a színházi darab rég lefutott, a friss oxigéntől és napfénytől megfosztott ábrázatom hullazöld színt öltött, és akár álmomból felkeltve, csukott szemmel is képes lettem lázmérőzni, hűtőfürdőztetni, gyógyteát főzni, kúpot  seggbe nyomni és kanalas orvosságot beadni egy mozdulattal.

Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor a Sors vagy rám unt, vagy csak kiszaszerolta, hogy egy másik kisgyerekes anyuka belevéste a határidőnaplójába: „Szombat este 19.00 – színház (juhhiiii!!!)” .

Mert egyszer csak meggyógyult előbb az egyik, aztán a másik kis krampusz is. És én – dobpergést kérek! – végre kiszabadulhattam otthonról! (Azért ne örülj túlságosan, elárulom, hogy az első utam a körzeti orvos gyerekrendelőjébe vitt – természetesen, hová máshová? Hogy végre hivatalosan is gyógyultnak nyilvánítsák a fészekaljamat.)

Az örök opitimista vagy? Igazad van!

De tudod mit? Azt kell, hogy mondjam, abszolút megérte az a bő két hónapos szívás. Mert a mai napig tisztán emlékszem arra a pillanatra, ahogy az első meleg, tavaszi délelőttön, egy vászonnadrágban és pulóverben tolom fel a babakocsiban a két gyereket az emelkedőn, az orromban már a kikelet ígéretes, balzsamos illatával, és hirtelen tudatosodik bennem, milyen rettenetesen boldog vagyok. Ha nincs az a szörnyű betegeskedős két hónap, talán sohasem tudom ennyire kiélvezni és értékelni a pillanatot.

(Ezt persze nem a Sorsnak mondom, csak úgy. De tényleg!)

 

Fiala Borcsa

Kép: iStock by Getty Images