-

Az év eleji őrületnek vége, de nemsokára kezdődik a karácsonyi. A köztes időszak, amit nyugisnak lehetett volna nevezni, elmaradt, mert a fiúk pont most gondolták elkezdeni a kamaszodást. Durván. Meg persze mindig van valami. Például az új gyerekek.

Ahhoz képest, hogy tizenkét éven aluliak nem kerülhetnek állami gondozásba, úgynevezett szakellátásba, amióta itt vagyok, csak tizenkét éven aluliak jöttek. A korhatáron aluliaknak nevelőszülőkhöz kellene kerülniük. Ez a terv, ez lenne a cél.
Sok sikert...
Tényleg tök jó, és szurkolok is, csak sajnos hirtelen előteremteni több száz nevelőszülőt valahonnan, enyhén szólva is nonszensz. Szakembereket, akik tudják, hogyan kell egy több szempontból is sérült gyereket, gyerekeket fogadni, nevelni, dolgozni vele. Mert ez kőkemény munka. Itt nem elég az, hogy „én már felneveltem három gyereket, ez is menni fog". Lószart.

Aki így áll hozzá, sokszor elbukik, de legalábbis megkeseríti a kölkök életét. Az, hogy a sajátját is, az annyira nem érdekel. Megérdemli, mondanám, ha nem a gyerekeken menne a kísérletezés.

Ugyanis ha hiba van, akkor az történik, hogy a „zacis” gyerek kikerül a szakellátásból a nevelőszülőhöz, minden tök jó, család, jaj, hogy szólítsalak, anyának? Aztán a nevelőszülő lassan ráébred, hogy basszus, ez mégsem megy, megőrülök, nem is ezt gondoltam, sajnálom, én képtelen vagyok vele bármire is, aztán „visszaadja".
Garanciális.
De egy pillanatra gondolj csak bele a gyerek helyzetébe. Általában úgy fogalmaznak a kölkök, hogy azért kerültek vissza, mert „rosszak voltak". Az utóbbi két évben a csoportomba három gyerek is nevelőszülőtől jött vissza. Nevelőszülőktől, akiket láttam, beszéltem velük. Nem ma kezdtem, és általában felül tudok már kerekedni az érzelmeimen a gyerekekkel kapcsolatban, ezt csak így lehet. De türtőztetnem kellett magamat, hogy ne bántsam meg azt a nevelőszülőt, aki visszaadta azt a kislányt, akivel állítása szerint lehetetlen „kijönni”, pedig nem volt sokkal problémásabb, mint az én lányom. (Hogyan lehetett nevelőszülő? És ezek után kérhet majd másik gyereket?)

Azt sem értem, illetve igen, hogy miért nem választhatók szét a testvérek.
Tudom, az az oka, hogy „ha már így jártak szegény gyerekek, legalább ne szedjék szét őket".
Ez nyilvánvaló, és nagy általánosságban igaz is. Viszont van pár eset, amikor szerintem indokolt lenne. Például annál a kislánynál, aki teljesen átlagos, és gyönyörűen beilleszkedett a nevelőszülő által biztosított életbe, ám a bátyja nem. Mert egy állat, aki meglopta, késsel fenyegette, terrorizálta a nevelőanyát. A nevelőszülő jogosan kérte, hogy visszaadná a gyereket.
Szegény lány. Jöhetett vele ő is.
Nem értem, miért kell szívnia más miatt. Azóta már a gyermekotthonon belül is másik csoportba kellett rakni, mert a testvére egyszerűen nem hagyta élni, terrorizálta, csicskáztatta.

Ugyanez visszafelé is így van. Testvérek csak együtt mehetnek nevelőszülőhöz.
De a nagyon nehéz, senki által nem vállalt nagyobb testvér miatt az alakítható, nevelhető kisebb miért nem mehet? Miért nem lehet egyedi elbírálás? Úgy, hogy a döntésben résztvevők, pszichológus, gyám, otthonvezető, nevelő, iskola, családsegítő, szülő, ha van, és a gyermekjólétisek is teljesen tisztában vannak vele, hogy szerencsétlen (vagy szerencsétlenek) csak az egyikük miatt szívnak. De csak szétttárják a kezüket, hogy „a törvény nem engedi".

Álmodozom néha, nagyon ritkán, szinte nem is... És olyankor azt gondolom, hogy a hozzáértők, a döntéshozók igyekeznek jobbítani dolgokon, olyan dolgokon, amelyeken gyerekek sorsa múlik.

Mert ennek a kislánynak a sorsát elnézve nem akarok megelégedni azzal, hogy ez van. Hogy tényleg nem lehet másképp. 

Zebegényi Péter