„A tanár a fülembe súgta: csak azért nem kapok piros pontot, mert cigány vagyok” – Lajhóné Tóth Andrea története

–

„A gyerekkorom… hát, az érdekes volt. Visszaemlékezve szépnek élem meg. Nagyon nehezek voltak a körülmények, de én ezt nem éreztem, hiszen volt mit enni, volt ruhánk, cipőnk, rendesen jártunk iskolába, anyu pedig törődött velünk. De hogy amögött mi volt…” – kezd bele a történetébe Andrea, aki háromgyerekes anyaként hasonló helyzetben élt jó ideig, mint ahogy gyerekkorában, és felnőttként visszaemlékezve a kezdetekre az is megvilágosodott előtte, mennyire nehéz lehetett mindez a szüleinek. 

Nehéz, mégis szép gyerekkor

Andrea a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kisvárosban, Edelényben született 1973-ban.

„Kint laktunk az állomáson egy olyan házban, amit a szüleim építettek a két kezükkel. Sárral tapasztott volt a padló, nem volt bútorunk, a ruhákat anyu egy rúdra akasztotta fel, a kimosott holmikat a fűre terítette le megszáradni, fűteni pedig kályhával tudtunk.” 

Négyéves volt, amikor átköltöztették őket egy szilikáttéglából épített lakásba, miután a telepet, ahol éltek, a hatóság felszámolta. „Valójában a cigányokat akarták egy kupacba költöztetni. Tanácsi, úgynevezett csökkentett komfortfokozatú lakásokat építettek, ahol részletre kellett fizetni.”

A korábbi hajlékkal szemben a kiutalt otthon tágasnak és fényesnek tűnt, de a villanyon kívül nem volt semmi bevezetve. „Itt sem volt fürdőszoba, úgyhogy a környék egyetlen kútjához jártunk ki vödörrel, úgy mostunk, mosakodtunk. Annyi hátránya volt még a telepnek, hogy a házakat ártérre építették, úgyhogy mindig állt a sár, meg a víz az utcában. Hosszú-hosszú évek teltek el, mire járdát is építettek nekünk.

Emlékszem, volt, hogy apánk a hátán vitt ki minket az útra az iskolába, hogy ne legyen sáros a cipőnk. Nehéz körülmények voltak, de arra nem emlékszem, hogy különösebben szenvedtem volna.” 

A szülei – akik mindketten a kohászatban dolgoztak – fontosnak tartották, hogy a négy gyerekük iskolába járjon, így Andrea nővére (aki ma már a TASZ munkatársa) lett az első a telepen, aki érettségit szerzett. Andrea szakmunkásképzőbe járt, ruhakészítőnek tanult.

A férjével egy fellépésük során ismerkedtek meg, Imre egy zenekarban gitározott, Andrea pedig együttesben táncolt. Ennek már 31 éve, azóta együtt vannak, jóban, rosszban.

Imre ma már a rendvédelemnél dolgozik Záhonyban, ami nagy fordulatot jelentett az életében, előtte ugyanis az építőiparban dolgozott egészen fiatal korától fogva – a harminc év kemény fizikai munkát azonban nagyon megszenvedte az egészsége. Eredetileg is ács-állványozónak tanult, de végül nem tudta befejezni a tanulmányait, mert ahhoz meg kellett volna vennie az ácseszközöket és -szerszámokat, azt azonban a szülei nem tudták kifizetni. Így papír nélkül kezdett építkezéseken dolgozni, és a gyakorlatban tanulta ki a szakmát. 

„Életem legkeményebb időszaka”

Mivel Imre a miskolci Békeszálló telep nevezetű szegregátumban nőtt fel, később már a három gyerekükkel is a városba, a Muszkás telepre költöztek vissza. Itt tudtak otthont vásárolni maguknak. „Ha valaki megkérdezné tőlem, mikor volt a legnehezebb az életem, akkor azt felelném, hogy felnőttként sokkal nehezebb volt” – mondja Andrea. Élete legszebb pillanataként azt idézi fel, amikor a legidősebb gyereke megszületett.

„Kitoltak a szülőszobáról, csillagos volt az ég, és én olyan boldog voltam! Aztán elkezdődött az életem legkeményebb időszaka.”

A Muszkás telepi lakásukban nem volt bevezetve a víz, csak a villany, úgyhogy Andreának télen-nyáron a karján ülő gyerekével kellett naponta többször lejárnia vízért egy meredek parton, majd vissza, hogy mosni tudjon. Amikor már dolgozott, volt, hogy este 11-ig mosott a hátsó kamrában, hogy a gyerekeket ne zavarja. „Nagyon hosszú utat tettem meg, míg eljutottam idáig” – meséli most, az új otthonukban, amit ketten újítottak fel a férjével, és ami nincsen sokkal messzebb, mint ahol a gyerekeit felnevelte.

Nincs mindig szükség az élet napos oldalára – néha csak ki kell adnunk magunkból, ami feszít minket

WMN Life – 2024. július 9. – SzAE

Érettségi három gyerek és munka mellett

Miután Miskolcra költöztek, Andrea a Fonoda utcai varrodában helyezkedett el ruhakészítőként, ám annyira keveset keresett, hogy nem maradt sokáig. Mivel a helyszín maga Miskolc legális türelmi zónája volt, ami ráadásul egyáltalán nem volt biztonságosnak mondható, és a családra is nagy áldozatot rótt a munkaidő – a gyerekeket korán be kellett adnia az óvodába, és csak későn ért oda értük –, felmondott.

Elvégzett egy vendéglátó-eladó tanfolyamot, de munkát nehezen talált: kizárólag éjszakai bárokba vették volna fel, a normálisabb (és családbarátabb) helyeknél gyakran előfordult, hogy a telefonban még azt állították, van munka, ám amikor megérkezett, és kiderült, hogy cigány, akkor hirtelen azt mondták, még sincs felvétel.

Végül takarítóként helyezkedett el, és közben – hogy boldoguljon, és egyről a kettőre jusson – levelezőn megszerezte az érettségi bizonyítványt. Mindezt a három gyerek és a munka mellett.

Innentől viszont nem volt megállás.

„Volt egy kollégám, aki nagyon biztatott, menjek tovább, ne érjem be csak az érettségivel.” A nővérének is hosszan kellett győzködnie, adja be a felvételijét, ő maga ugyanis nem hitte, hogy fel fogják venni… de sikerült. „Ők tudták, hogy mire vagyok képes, csak én nem hittem magamban.”

Végül szociális munkásként végzett, méghozzá színjeles diplomával. 

„Megdolgoztam érte, nagyon akartam, hogy menjen 

– meséli büszkén. – Az elején nagyon nehéz volt eligazodni a Neptun rendszerben, de az órákat nagyon élveztem.” A csoporttársai közül sokakkal a mai napig tartja a kapcsolatot. Amikor a diplomához próbálta megcsinálni a nyelvvizsgát, ami csak nem akart sikerülni, hiába járt nyelvórákra, és tanult szorgalmasan, Andrea kivizsgáltatta, mi lehet az elakadása hátterében. Így derült ki, hogy diszlexiás és diszgráfiás is.

„Engem ez nagyon rosszul érintett. Rengeteg gyerekkori emlékem visszajött, amikor különösen nehéz volt megértenem dolgokat. Emlékszem sok esetre, közülük az egyik: második osztályos voltam, de hiába igyekeztem, nem jól láttam a betűket, azok mindig megfordultak. Már sírtam, de csak nem tudtam elolvasni a szöveget, körülöttem pedig mindenki az egekig nyújtózkodott, hogy mondhassa a megoldást. Rettenetesen szégyelltem magam.

Amikor a diploma megszerzése előtt szembesültem azzal, hogy mi okozta a tanulási nehézségemet, végtelenül elkeserített, hogy soha senki nem foglalkozott azzal, hogy kivizsgálják, mi lehetett velem a baj. Pedig ha másutt nem, írásban nyilvánvaló volt.”

Andreának visszatérő élménye, hogy az átlagtól eltérően sokkal nehezebben tanul. Hogy ellensúlyozza a hiányosságait (amiről akkor még nem tudhatta, mi okozza), és segítsen magán, autodidakta módon különféle módszereket dolgozott ki. „Beszíneztem a kezdőbetűket, sorokat írtam le külön, hogy eszembe jusson a mondat eleje, és rengetegszer visszaolvastam mindent.”

Az igazi öröm: másokat segíteni

Andrea sok kanyar és nehézség után végül a szociális munkában találta meg a helyét. „Ez az a terület, ahol emberekkel tudok foglalkozni, és tudom, hogy jól csinálom.”

Jelenleg a Kiútprogramban felnőtteknek segít a vállalkozásuk elindításában. „Ez is a felzárkóztatás egyik formája, mikrohitelekkel támogatunk olyanokat, akik önerőből nem tudnak elindulni. Sok terepmunka van benne, aztán közösen üzleti tervet készítünk, és segítjük a vállalkozások folyamatát, illetve van utánkövetés is, ami mindig nagy öröm.”

Andrea azt különösen élvezi, hogy sokféle emberrel találkozik a munkája során, akikkel együttműködve egy kicsit a szakmájukba is belekóstol: belelát az ács, a masszőr vagy a manikűrös feladataiba, megtanulja, mihez milyen eszköz, végzettség kell, ezzel pedig magát is folyamatosan fejleszti. Egyik sikertörténete annak a látássérült masszőrnek a vállalkozása, aki a Kiútprogramon keresztül tudta megnyitni a budapesti szalonját. „Ő egy nagy büszkeségem, képes minden hátrányán felülkerekedni, mindenhez pozitívan áll, amellett nagyon együttműködő.”

Mellette az Indahouse Hungary kora gyerekkori programjában dolgozik: itt nullától ötéves korig foglalkoznak a gyerekekkel.

„Ez egy igen kritikus időszak egy olyan gyerek életében, aki hátrányos helyzetben, szegregátumban él. Itt fordul leginkább elő, hogy kimaradhatnak olyan fejlődési szakaszok, amik később viszont meghatározók lehetnek. Mi ezt igyekszünk pótolni. Kimegyünk a családok otthonaiba, ahol játszunk a gyerekekkel, fejlesztjük őket. Megtiszteltetésnek érzem, hogy a családok beengednek az otthonaikba. Olyan jó látni, hogy a gyerekek mennyire várnak, vagy amikor megtanulnak valamit, azt boldogan mutatják.” 

Mindennapos rasszizmus

Andrea úgy gondolja, abban, hogy végül ezen a területen találta meg a hivatását, a gyerekkora is közrejátszhatott, és az, mennyi előítélet érte a cigány származása miatt. Ő ezen megtanult felülemelkedni, de a hangjából érződik, mélységesen felháborítónak tartja a rasszista megkülönböztetést.

„Ha az ember sokat foglalkozik azzal, hogy ő cigány, és emiatt kicsi az önbecsülése, akkor ez visszaüt szerintem. Én ezt elengedtem felnőttkoromban, nem foglalkoztam vele többet. Nem nézem magam kívülről, eszembe sem jut, hogy ha bekopogok egy állásinterjúra, ott azért ne vennének fel, mert cigány vagyok. Gyerekként nagyon frusztrált, mert sok olyan dolog történt velem, amit nehéz volt hová tenni. Mondok egy példát: első osztályos voltam, amikor technikaórán egy nagyon szép képet készítettem. Amikor lehajoltam összeszedni a szemetet, a tanítónő leguggolt mellém, és a fülembe súgta: »Csak azért nem kapsz piros pontot, mert cigány vagy.« Nem értettem, hogy miért vagyok én rossz. Ez pedig később is sokszor előjött. Aztán úgy döntöttem, hogy én nem akarok kevesebb lenni.

Sokszor mondják, hogy bizonyítani kell a többségi társadalom felé. Azt állítják, hogy azért, mert én cigány vagyok, nekem többet kell nyújtanom. Én meg úgy gondolom, hogy az ilyenek elmehetnek a fenébe. Én ugyanolyan ember vagyok, bizonyítani senkinek nem fogok, csak magamnak.

Ezzel a mentalitással mentem végig a középiskolán és az egyetemen is. Amikor beiratkoztam levelezőn az érettségire, jeleztem, hogy szeretném ezt előrehozottan, két év alatt elvégezni, mert aztán esetleg egyetemre mennék tovább. Erre azt felelte a tanárnő, ha nekem ez sikerül, kitesznek egy plakettet a falra. Hát nem tettek, pedig megvan a diplomám. Mindegy, nem foglalkoztam ezekkel. Ami állásnál úgy éreztem, hogy az nekem feküdne, gond nélkül megpályáztam, úgy voltam vele, hogy legfeljebb nem vesznek fel.” 

A gyerekein keresztül is megtapasztalta, milyen sokat számítanak a külső jegyek Magyarországon, hogyan ítélkeznek mások kizárólag a bőrszín alapján. „A két nagyobbik gyerekem fehér bőrű, kék szemű, ezt az egyik dédnagyszülőjüktől örökölték, a legkisebbik viszont barna. A két nagynál nem éreztem, hogy hátrányuk lenne a cigányságukból, mivel rajtuk ez nem látszik. A legkisebbiknek sokkal nehezebb volt. Nagyon sajnáltam érte. Most külföldön dolgozik, ott teljesen jól érzi magát. Csak itthon van ebből gondja.” Andrea kisebbik fia Hollandiában dolgozik, logisztikai munkát végez, eredeti szakmája egyébként gépész.

Andrea lánya a Miskolci Egyetemen tanul jogi asszisztennek, nagy álma, hogy a rendőrségnél dolgozzon. A másik fia pedig bábszínész szakon tanul a Színművészeti Egyetemen. „Nagy példaképem a gyerekem, a kitartása, a küzdése, és az, ahogy mindent meg tud oldani.”

Én viszont úgy érzem a történetét hallgatva, azért annak a fiúnak volt kitől kitartást és küzdést tanulnia.

A képek a szerző tulajdonában vannak

Fiala Borcsa