„Augusztusban talán Anastaciáról is le tudok kapni egy napszemüveget” – Élet a sikerfesztivál mögött

–

Az interjúban az alábbi témákról esik szó:

• Miben hasonlít a Paloznaki Jazzpiknik a legendás angliai Glastonbury Fesztiválra?
• Milyen a viszonya a fesztiválszervezőknek az 500 fős faluval?
• Milyen személyes kapcsolata lett a neves fellépőkkel, Fábián Julitól Rick Astley-ig? 
• Mi lesz a Tompos Kátya megsegítésére szervezett jótékonysági árverésük sorsa a színművész halála után?
• Miért akarja lekapni Anastacia fejéről a napszemüveget?
• Hogyan vezet egy 400 fős fesztiválcsapatot az, aki sosem tanult vállalatvezetést?
• Miért hagyta ott az antikorrupciós szakjogászi pályát, és ment vissza „fesztiválozni”?
• Kapcsolati erőszak túlélőjeként hogyan és miért lett belőle áldozatvédelmi szakember?
• Hogyan járultak hozzá gyerekkori traumái, felnőttként megélt veszteségei a mentális megerősödéséhez?
• Mit mondott, amikor valaki meg akarta venni a Jazzpikniket?

D. Tóth Kriszta/WMN: Hoztam neked egy idézetet, jöhet?

Valde Orsolya: Jöhet.

D. T. K./WMN: „Amikor elindultam ezen az őrült, hippi úton, fogalmam sem volt, hogy micsoda hullámvasútra szállok föl. Most minden reggel meg kell csípnem magam, amikor arra ébredek, hogy egy újabb nap jön, amikor a világ legizgalmasabb kreatív művészeivel fogok együtt dolgozni.” 

V. O.: Amit mond, az ismerős, de nem tudom, kitől származik.

D. T. K./WMN: Michael Eavistől, a legendás Glastonbury Fesztivál egyik alapítójától. Persze más piac és más lépték, de az ő történetükben és a tiétekben sok a párhuzam. Csak ők a '70-es években egy Stonehenge-közeli tehénfarmon indították útjára a ma már sok százezres fesztiváljukat, ti pedig a Balaton-parti borvidéken a tizenkét éves, tízezer fős Jazzpikniket.

V. O.: Annak idején Jamie Cullum (sokszorosan díjazott, világhírű brit jazz-zenész – a szerk.) meghívása volt a nagy álmunk, el is jött a fesztiválra, és a szokásához híven zseniális koncertet adott, felugrott a zongorára, ahogy mindig. Az ő menedzsere mondta, hogy a Piknik tiszta Glastonbury. Mi mondtuk neki, na ne, hát itt alig vannak négyezren. Ez 2018-ban volt, az az év egyfajta áttörést jelentett. Rájöttünk, hogy a szofisztikáltabb rétegműfaj itt nagyjából ennyi embert tud megmozgatni,

és ha nekünk az a célunk – márpedig az volt a célunk –, hogy a jazzt elvigyük nagyobb tömegekhez, akkor el kell hívjuk, mondjuk a Kool and the Ganget, akire eljön nyolcezer ember. És ők majd meghallgatják a kevésbé ismert jazzelőadókat is, akik körülötte fellépnek.

Akkor még ösztönösen fogalmaztuk meg ezt a célt, ma már deklaráltan. 

D. T. K./WMN: Tehát nem csak bennem fogalmazódott meg a párhuzam a Glastonbury és a Jazzpiknik között. Mindjárt akkor, amikor olvastam, hogy azt is egy házaspár hívta életre, és a mai napig egy családi vállalkozás, abból nőtt óriásira. 

V. O.: Igen. Cullum menedzsere világított rá arra is, hogy ahogy a mi fesztiválunk, úgy a Glastonbury sem üzleti megfontolásból jött létre eredetileg, hanem szenvedélyből. Aki előtte a tehenet fejte, az lett a jegyszedő. 

D. T. K./WMN: Ezt én is hallottam, meg azt is, hogy mindenki kapott ingyen tejet a farmról, ahogy a sátorhelyekért sem kellett az elején fizetni. Ti sem szedtetek belépőt az első Jazzpikniken.

V. O.: Aztán ahogy nőttek az Eavis-gyerekek, csináltak újabb és újabb színpadokat a Glastonbury területén, saját ízlésüknek megfelelő zenei műfajokkal, mainstream zenészekkel. Szemben velünk, ahol a falu behatárolja a fesztivál által „belakható” területet, nekik szinte határtalan lehetőségeik vannak, így ma már több százezres fesztiválokat szerveznek. 

D. T. K./WMN: Ti nőnétek akkorára, ha lehetne?

V. O.: Ha olyan pusztaság lenne körülöttünk is, mint a Glastonbury körül, biztosan nem bírnánk magunkkal, és nekünk is lenne még pár színpadunk. Annyi műfajt lehetne még elhozni, ami más! És lehet, hogy lenne olyan színpadunk, ahol akár a magyar mainstream is felléphetne. Én valószínűleg kísértésbe esnék. De a nagyok mellett, akik megtöltik közönséggel a teret, biztosan lenne olyan színpadunk is, ahol Maceo Parker (amerikai funk, soul, rythm and blues zenész – a szerk.) játszhatna háromezer embernek. Szóval kísértésbe esnék, de így nem tudok. Talán nem is baj! Mert másfelől szerencsések vagyunk, hogy nem nagyobb Paloznak, ez a gyönyörű Balaton-felvidéki falu, így nem esünk át a ló túlsó oldalára, és meg tudunk maradni annak a fesztiválnak, ahová eljössz a barátaiddal, de biztos, hogy összefutsz valakivel, akit ismersz – és a végére mindenkinek fülig ér a szája. 

D. T. K./WMN: Továbbhaladva a Glastonbury-párhuzamok mentén, ott azért nagyon kemény csaták zajlottak a helyiek és a szervezők között. Az első években többször beperelték őket, és volt, hogy nyitás előtt vonták vissza az engedélyüket is. Nektek milyen a viszonyotok a faluval? Ez már csak azért sem mindegy, mert van személyes kötődésetek is Paloznakhoz. 

V. O.: A férjemnek (Homola Szabolcs borász, vállalkozó – a szerk.) ott van a pincészete, paloznaki lakos, bár a családunk bázisa Budapesten van, de ez a második otthonunk. Ma már tudjuk, hogy az ötszáz fős falu nagyobbik része támogat bennünket – de persze vannak konfliktusaink, és az arányaiban sokkal kisebb ellenzői tábor jóval hangosabb. Mi nagyon igyekszünk, próbálunk mindenben megfelelni, ez néha azért nehéz, de tiszteljük a falubeliek öntudatát. Fontos a nyitottság, az elfogadás és az arányérzék. Egy mérleg serpenyőjén egyensúlyozunk, igyekszünk kompenzálni és elővigyázatosnak lenni. Betartjuk a szabályokat, például bármennyire is időnyomás alatt vagyunk, nincs bontás éjszaka, és a szemétszedésre is nagyon sokat adunk, gyakorlatilag enni lehet a földről a Piknik után. Együttműködünk a Zöldövezet Egyesülettel, proaktívan kikérjük a véleményüket mindenben, és meg is fogadjuk azt. 

 

D. T. K./WMN: Van olyan álomfellépőd, akit nem tudtál még elhozni? Kikkel dolgoznál szívesen itthonról vagy külföldről? 

V. O.: Fábián Julival…

D. T. K./WMN: Istenem… igen, gondolom. Ő mindannyiunknak nagyon hiányzik. Ráadásul, ha jól tudom, neki köszönhető, hogy az első Jazzpiknik után lett második.

V. O.: Igen, meghallottam a rádióban Julit, és elájultam a hangjától. Akkor még nem tudtam, hogy ő kicsoda, hogy éppen egy betegség után jön vissza, sőt, azt sem, hogy magyar. És második Jazzpikniket sem terveztem. De amikor hallottam Fábián Julit énekelni, éreztem, hogy meg kell hívnunk. Igent mondott – és akkor köré szerveztük a második fesztivált 2013-ban. A fellépés után pedig ott maradt az anyukájával, és órákat beszélgettünk hajnali négyig, mindenről – a vallásról, Istenről, a világ dolgairól.

D. T. K./WMN: Gondolom, egy családias fesztivál azzal is jár, hogy néha a fellépőkkel is családiassá alakul a viszony. Tavaly mesélted, hogy Rick Astley-t és családját, illetve stábját az otthonotokban láttad vendégül. Ez azért elég jól hangzik.  

V. O.: Hozzáteszem, Piknik előtti este jöttek, és pont aznap egy 15 fős vacsorát lebonyolítani nem volt kis feladat. Ráadásul Rick le is betegedett; a közönség nem tudta, hogy egy órával a fellépése előtt még lázas volt, és torokmelegítővel járkált. De valóban, emberi kapcsolatok is kialakulnak a művészekkel.

D. T. K./WMN: Tompos Kátya is fellépett nálatok 2014-ben, Hrutka Róbert kíséretében. Amikor ezt az interjút szerveztük, említetted, hogy idén június 14-ére terveztek egy árverést a Fábián Juli Alapítványon keresztül az ő gyógykezelése javára. Az egész ország szíve megszakadt, amikor kiderült, hogy a neki összegyűjtött összegeket már nem tudja felhasználni. Ezzel az árveréssel mi lesz? 

V. O.: Lesz árverés, de Kátya halála miatt őszre halasztottuk, mert szeretnénk, ha a figyelem ebben a friss gyászidőszakban most az övé maradna. Várhatóan októberben megtartjuk majd. Az Alapítvánnyal régebb óta együttműködünk, az aukción is elkezdtünk már évekkel ezelőtt dolgozni, hiszen sajnos sok olyan zenész van, aki valamilyen betegség miatt nem tud fellépni. Mostanra gyűlt össze elegendő tárgy, magyar és külföldi zenészek is adományoztak relikviákat,

Rick Astley egy egész kollekciót gyűjtött össze. De most, hogy októberre halasztottuk az árverést, idén augusztusban talán Anastaciáról is le tudok kapni egy napszemüveget.

A társadalmi szerepvállalás nem idegen tőlünk, már az első fesztiválunkon adományokat gyűjtöttünk, akkor a Snétberger Alapítványnak.

D. T. K./WMN: Te nem a szokványos vállalkozó vagy, ezt gondolom, gyakran megkapod. És nem csak azért, mert sosem tanultál vállalatvezetést.

V. O.: 19 évesen légiutas-kísérőként kezdtem dolgozni a Malévnál, közben pedig elvégeztem a jogi egyetemet. Ott a könyvek némelyikében volt valamennyi szó a vállalatokról, de a pénzügyi jogi szigorlatomon megeskettek, hogy soha nem foglalkozom majd pénzügyekkel. Viccen kívül, nem, valóban nem vagyok klasszikus vállalkozóalkat. És nem is hiszem, hogy én egyedül olyan nagy üzleti sikereket tudnék elérni. Ahhoz, hogy a Jazzpiknik ilyen szempontból is értelmezhető legyen, az elején nagyon kellett Szabolcs. Ő mint üzletember megírta a fesztivál üzleti vázát. A harmadik Jazzpiknik szervezésekor kapcsolódott be a munkába. Addig ez egy igazi örömprojekt volt. Ösztönből, autodidakta módon tanulgattuk a szervezést, és sokat nevettünk magunkon, a botladozásainkon. Aztán jött Szabolcs, és lettek targetek meg elvárásrendszer, és egyáltalán: rendszer – ez tette lehetővé, hogy hosszú távon is működni tudjunk.

De emlékszem, hogy mi ketten, Széplaki Gábor kollégámmal ültünk duzzogva, hogy jön a „multi csávó” és beleszól a művelődési ház szervezőinek az életébe. Olyannyira, hogy én akkor ki is szálltam belőle, mert annyit veszekedtünk, hogy a gyerekekkel együtt úgy ítéltük meg, jobb, ha nem dolgozunk együtt. Én akkor jogászként már antikorrupcióval foglalkoztam, aminek akkor átadtam magam és nagyon élveztem. 

D. T. K./WMN: Mondjuk, az antikorrupciós területen van munka bőven itthon.

V. O.: A 2010-es évek elejét írtuk. A kollégáimmal a frissen létrehozott korrupció-megelőzési főosztályon azon dolgoztunk, hogy az ország hatékonyan alkalmazza a nemzetközi jogi előírásokat. Az volt az Európai Unió elvárása, hogy legyen egy független korrupcióellenes hatósága Magyarországnak. Jogszabályokat írtunk, edukációval, tudatosságnöveléssel foglalkoztunk a magyar intézményekben, tartottuk a kapcsolatot a nemzetközi szervezetekkel. Mi, a szakemberek, akik ott és akkor ezen dolgoztunk, hittünk benne, hogy van értelme, és hasznosnak éreztük a munkánkat. Akkor volt is egy valós akarat erre, és nagy támogatást élveztünk. Aztán ez a támogatás megszűnt, és én 2016-ban eljöttem a főosztályról.

D. T. K./WMN: Vissza a Jazzpiknik élére?

V. O.: Igen, addigra a férjem életében is volt egy nagy váltás, és visszavettem tőle a feladatot. Onnantól kezdve egyedül csináltam, és nekiálltam felépíteni egy kis csapatot. Néhány hónap múlva megtaláltam Sánta Danit, aki fesztiváligazgató-helyettesként a mai napig a partnerem a munkában.

D. T. K./WMN: Most hányan vagytok? 

V. O.: Az alapcsapatban öten.

D. T. K./WMN: És amikor fesztivál zajlik?

V. O.: Akkor négyszázan.

D. T. K./WMN: Az kemény lehet. A te szelíd személyiségeddel mekkora kihívást jelent, hogy erélyesen lépj föl egy-egy nehéz helyzetben?

V.O.: Daninak jobban megy ez a fajta keménység, és ez még csak nem is férfi-nő kérdés, hanem személyiségi. De azért amikor fesztivál van, akkor mindig előfordul valamilyen váratlan krízis – a kiszámíthatatlan időjárástól egy akár életveszéllyel járó helyzetekig –, és mivel én írom alá a nevemet, enyém a felelősség egy személyben. Úgyhogy meg kellett tanulnom beleállni helyzetekbe. 

Ez egy szép fejlődési folyamat, ahogy ösztönösen magamhoz vettem az irányítást a nagy nyomás alatt, és ez jól is sikerült, az emberek hallgattak rám, jó döntéseket hoztam.

De nyilván nekem ez egy új szerep volt, amihez meg kell haladnom önmagamat. 

D. T. K./WMN: A jogi területen az antikorrupció mellett emberi jogi, áldozatvédelmi szakágban is dolgoztál. Az, hogy ebbe az irányba indultál el jogászként, mennyire köthető a saját, megrázó előtörténetedhez? Arról lehetett olvasni, hogy Kanadában az első férjed mellett megtapasztaltad, milyen bántalmazó kapcsolatban élni, és abból menekülni, ráadásul egy kisgyerekkel. 

V. O.: Az áldozatvédelem mint szakma nagyon érdekesen jött az életembe. Én annak idején, az akkori házasságomban, Torontóban az áldozatvédelem témáját kívülről-belülről megismertem, megtapasztaltam a saját bőrömön, hogyan működik a kanadai áldozatvédelmi rendszer. Ez életmentő volt. Miután hazaköltöztünk a kisfiammal és munkát vállaltam jogászként, az akkori főnököm nem tudta, hogy nekem ehhez a területhez személyes kötődésem van – egyszer csak megjelent feladatként, és nagyon jól jött, hogy nagy nemzetközi tapasztalattal rendelkeztem a témakörben. De az, hogy hol a helye ennek az én életemben… most már túl vagyok egy kétéves önismereti csoportterápián, ami fantasztikus volt, és nagyon fontos a gyógyulásom, épülésem szempontjából. Az egyéni terápiámban pedig épp mostanában derült ki sémateszteken, hogy az önfeláldozás sémaműködése esetemben extrém magas, amivel dolgom van, amiből vissza kellene vennem. 

D. T. K./WMN: Hogy ne árts magadnak.

V. O.: Igen. Esetemben sajnos gyerekkori traumák sorozatának hatása az, hogy sosem éreztem magam elég fontosnak, értékesnek. Épp nemrég jött szembe velem egy mondat erről:

„ha mindenkit magad elé engedsz, azzal azt tanítod nekik, hogy nem vagy elég fontos”. És én ezt csináltam egész életemben.

A szakmámban is.

Jogászként például hosszú ideig egy fillért nem tudtam elfogadni a munkámért. Nem az volt bennem, hogy megdolgoztam érte, hogy értéke van a tudásomnak, amit tessék megfizetni, hanem az, hogy megadta a Jóisten, hogy el tudtam végezni az egyetemet, az agyam jó hozzá, azért van a kezemben a szakma, hogy szolgáljak. Így működtem sokáig – és még ma is néha. 

D. T. K./WMN: Spirituális beállítottságú vagy?

V. O.: Igen. 

D. T. K./WMN: Az is voltál mindig, vagy az élet hozta így?

V. O.: Mindig. A nehéz gyerekkoromból, a szüleim rossz házassága elől ebbe a világba menekültem. Szepes Mária Vörös oroszlánja volt a bibliám már 13 évesen.

D. T. K./WMN: Ahogy mesélsz, azon gondolkodom, hogy a bántalmazó kapcsolatokban azok az emberek, akik azt hozzák, amit te is, sokkal kitettebbek annak a dinamikának, ami a bántalmazó és áldozata között kialakul. Sérülés rímel sérülésre. Egy extrém altruista segíteni próbál, empatizál, meg akarja érteni a bántalmazóját, és nagyon nehéz megszakítania ezeket a spirálokat. 

V. O.: Bizony, ezért is tart hosszú ideig a gyógyulás, ezért jártam évekig terápiába és foglalkozom az önismerettel, próbálok fejlődni a mai napig.

Ma már azt mondom: sok minden megtörtént velem – nagyon sok rossz, tényleg –, de valahogy minden alkalommal, amikor kijöttem belőle, eggyel előrébb jutottam, fejlődtem.

És nekem nagyon sokat segített ebben, illetve segít a mai napig a hitem.

D. T. K./WMN: Miben hiszel?

V. O.: A jóban. Abban, hogy a végén jó lesz.  

 

D. T. K./WMN: Arról, amit most megfogalmazol, tehát a poszttraumás növekedésről, sokat beszélünk mostanában. És úgy általában, ma sokkal traumatudatosabbak vagyunk, mint akár öt évvel ezelőtt. Szerintem ez jó. 

V. O.: Fontos arra rálátni, hogy semmi nem erősít meg annyira, mint amikor túlélsz valami igazán rosszat, és tanulsz belőle, fejlődsz általa. Nagyon jó, hogy elindult erről egy társadalmi diskurzus.

D. T. K./WMN: Meg az is van, hogy az emberek a sikertörténetek kulisszái mögé vajmi keveset látnak be. Belőled is mit érzékelnek? A sikeres fesztiválszervezőt, aki Rick Astley-vel vacsorázik, és az üzletember férje segítségével összerakta a magyar Glastonburyt (kicsiben). Nem látják azt, ami Torontóban történt veled, nem tudják, hogy miután hazajöttél és új párt találtál, néhány év múlva megözvegyültél, és megint fel kellett állnod a padlóról. És még annyi mindent nem látnak!

V. O.: Mindig újra kell kezdeni, mindig más úton, újra és újra. Az a mondás, hogy aki bírja, az kapja. Én hiszek a karmában. Azt gondolom, hogy minden, ami velem történik, az tanít. Nem önámítás arra gondolni, hogy ha valami rossz történik, akkor kicsit hátralépsz és elgondolkodsz: oké, ez megtörtént, de mit tanított nekem?

Ez óriási segítség magadnak, hogy tovább tudj lépni, hogy ne marcangold magad a végtelenségig, és ne cipeld magaddal a haragot, a szomorúságot éveken keresztül, hanem képes legyél egészségesen élni. Újra élni!

D. T. K./WMN: Mindannyiunkban benne van az igazságosságba vetett hit, hogy a jók elnyerik a jutalmukat, hogy a sok szenvedés és tanulás meghozza az eredményét. 

V. O.: Most készül egy nagy fesztiválfilm, és a rendező azt mondja, hogy a legtöbb sikeres fesztivál kézműves módon indult, egy jó alapötletből és szenvedélyből. Szerintem egyre kevesebb értékalapú, piaci alapú, ténylegesen független kulturális kezdeményezés van az országban, és úgy érzem, hogy mi ennek a folyamatnak az egyik zászlóshajója vagyunk. De ehhez az is kell, amit én a hitemnek mondok: a hit a jóban és az értékben. Amikor az üzletben döntést kell hozni, akkor mindig az érték javára döntök. 

D. T. K./WMN: És ezt hagyják neked azok a „multis csávók”, akik körülötted vannak? 

V. O.: Képzeld, hagyják! Hál' istennek.

D. T. K./WMN: El tudod képzelni, hogy valaha eladod a Jazzpikniket? Valakinek itthon, vagy egy nagy külföldi szereplőnek, mint a Szigetet?

V. O.: Nem. Pedig már meg akarták venni.

D. T. K./WMN: Azt elhiszem, ez egy tetszetős portéka.

V. O.: De nem eladó, úgyhogy megköszöntük, és nemet mondtunk. 

D. T. K./WMN: És még mindig él benned a vágy, hogy az ENSZ-ből menj nyugdíjba, ahogy évekkel ezelőtt mondtad egyszer? 

V. O.: Jaaaaj, a vágy még megvan, persze. De az ENSZ már csak vágy, a realitás nem ez.

Képek: Csiszér Goti/WMN

D. Tóth Kriszta