„Nem vagyok egy ősanyatípus” – mégis mit jelent ez? És miért érzünk anyaként annyi bűntudatot?

–

Kamaszkoromban már határozott kép élt bennem az anyaságomról: huszonnégy évesen szülöm az első gyerekem egy évvel azután, hogy diplomát szereztem pszichológiából. Utána sorban háromévente, összesen legalább négyet, de az is lehet, hogy ötöt. Tudtam, hogy mindig türelmes leszek, hiszen gyerekként utáltam, ha velem valaki türelmetlen volt. Nagyjából azt is láttam, hogy minden simán megy majd a hétköznapokban: házasság, háztartás, időbeosztás, karrier, mégis gyerekek lesznek a középpontban.

Ebből nyilvánvalóan semmi nem lett így, és most már csak hangosan röhögök ezen az elképzelésen. Két gyerekkel a bennem élő anyakép azóta is folyamatosan változik, alakul, visszacsatol, újraterveződik, és közben naponta úgy harmincszor kérem számon magam azért, mit és hogyan csinálok. Aztán próbálom magammal megbeszélni, hogy ne tegyem.

Ősanyák leginkább az őskorban voltak

 A fejünkben élő mai ősanya valószínűleg hosszú szoknyában jár, mindig nyugodt, gyerekeit csak természetes, saját előállítású ételekkel eteti, és ilyen anyagokba öltözteti. Legalább három vagy annál több gyereket vállal, szoros kapcsolatot ápol a természettel. Termékenységtől sugárzó, kiegyensúlyozott. Gyerekeit hordozza és több éven át szoptatja. Gyakran köt, hímez, varr, mindig elérhető, női szerepeiben kiteljesedik, ezért másra nem is vágyik. És ez is egy teljesen érvényes anyai berendezkedés.

Aztán él a fejünkben a modern ősanya képe is, olyané, aki mindig mindent flottul megold.  A gyerekeivel nem kiabál, vagy ha igen, azt is cukin teszi. Minden helyzetre van legalább két-három megoldása. Ha valami nem sikerül, két perc alatt újratervezi.

Multitaskingol, az egész (nagy)család minden ügyét kézben-, számon- és fejben tartja. Lakása tip-top, mindenre jut ideje, még magára is. Van munkája, amiben szintén eredményes, bármilyen szinten, óraszámban vagy területen űzi. Soha nem késik el, még gyerekekkel sem, minden táskában minden a megfelelő fakkban, az egészséges csemegék kis hordozócskákban gyönyörűen bekészítve a természetes alapanyagokból készült pótruhák és kencék mellé. Mindig csinos, még akkor is, ha nem. És ha valaki így működik, az is teljesen rendben van. 

 

De amikor azt mondjuk magunkról, hogy nem vagyunk ősanyatípusok, nagyon gyakran elfelejtjük azt, hogy az anyaszerepünk milyensége és megélése ezer meg ezer tényezőtől függ. Többek között a környezetünktől, és ebbe nagyon sok minden már eleve beletartozik. Például az, hogy milyen mintákat láttunk gyerekként, és hogyan nőttünk fel. Az, hogy milyen társadalomban élünk (mondjuk, egy férfiközpontú, természetestől távolodó társadalomban?). Városban élünk vagy falun, anyagi biztonság vesz-e minket körül, van-e mögöttünk szociális háló, vagy sem, a gyerekeinket egyedül neveljük-e vagy egy támogató apával, netán egy konfliktusos, nehéz párkapcsolatban…

Az anyai szerepkörünk folyamatosan változik

Sok anyuka már a kisbabája születése első napjaiban, vagy akár már a várandóssága alatt is érez bűntudatot. Van, aki azért, mert megijesztette a terhessége ténye (még akár akkor is, ha tervezte) és nem volt benne biztos, hogy készen áll rá. Aztán sorban jön a többi: nem gondolja elég erősnek a kisbabája iránt érzett érzéseket a frissen szült anya. Elfárasztja a szoptatás, a gondozás, a gyereknevelés, és néha, de akár általában véve sincs kedve hozzá. Nincs energiája arra, hogy olyan legyen, amilyennek korábban anyaként elképzelte magát. És vannak nagyon nehéz pillanatok is, amikor az anyaság részévé válik a legnehezebb élethelyzetek feldolgozása: a döntés egy új emberi élet sorsáról, legyen az abortusz, örökbeadás, vagy éppen a végleges búcsú saját gyerekünktől, ha nem marad velünk.

A saját magunk által gyártott anyai bűnlajstrom hossza a gyerekek számától és életkorától, a saját életkorunktól, bőrszíntől, vallástól, anyagi helyzettől, politikai hovatartozástól és állampolgárságtól függetlenül is végtelen lehet.

Az anyai szerep megélése a legtöbbször egy folyton változó heterogén massza, ami akkor is a miénk lehet, ha nem vagyunk biológiai szülők (és ez alatt nemcsak az örökbe fogadást értem, hanem bármilyen olyan élethelyzetet vagy rokoni kapcsolódást, amiben anyaszerepben nyilvánulunk meg). Pozitív és negatív érzések tartoznak hozzá akkor is, ha a felszínre engedjük őket, és akkor is, ha nem.

Van, aki könnyen kapcsolódik egy csecsemőhöz, de nehezen egy kamaszhoz. Van, aki könnyen veszi az anyaságát, de nehezebben a nagymamáságát. Van, aki könnyen oldja fel a testhatárait, és nem esik nehezére, ha kis mancsocskák egész nap stimulálják, másnak hamarabb telítődik az idegrendszere, de cserébe a gyerekeket is jobban védi a túlingerlődéstől. Van, aki rendetlen, de rugalmas és kreatív, van, aki pedig jó a napi rutinban, viszont nehezen veszi az új kihívásokat.

Nem csak a gyerekeink egyes életszakaszához kapcsolódunk sokszor más-más módon: a testvérekhez is különbözőképpen viszonyulhatunk, már csak azért is, mert más és más a személyiségük, vagy éppen már mi vagyunk kicsit mások. A kapcsolódás módja nem egyenesen arányos a szeretet mértékével, és attól, hogy időről időre kihívást jelent az előbbi, még teljes marad az utóbbi. Lehet, hogy évekig jóleső érzés az időnk nagy részét a gyerekünkre szánni, és aztán eljön egy pont, amikor szeretnénk leválni. Később lehet, hogy szeretnénk újra több időt szánni ennek a szerepnek.

Az anyai kiégés viszont valós veszély, és hamar ránk talál, ha az alapvető szükségleteink folyton kielégítetlenek.

Ha nem jut idő a társas kapcsolatokra, a mozgásra, a normális evésre és folyadékfogyasztásra, és nap mint nap egy kis „piano” üzemmódra (akár öt-tíz percekre), akkor ennek a levét legtöbbször a gyerekeink és a párkapcsolatunk is megisszák. 

 

Az anyaszerep nem egyenlő a személyiségünkkel, még ha hatnak is egymásra

Sokszor itt tévedünk el az önértékelésünk útvesztőjében. Ráadásul éppen úgy, ahogy minden személyiségtípusnak, úgy minden egyes anyai beállítódásnak is megvan a maga előnye és hátránya. Egy „tökéletes” anya nehézsége lehet például az, hogy nem tanítja meg a gyerekének: oké nem tökéletesnek lenni, hiszen ő maga nem gyakorolja azt.

Van, aki spirituális, van, aki praktikus, van, aki önmagában elmélyülő, van, aki társasági. Van, aki otthonülős, van, aki folyton jön-megy, aki autóval jár, és akad, aki bringával. Egy biztos: az anyaszerep fontos, de nem az egyetlen létező és jogos szerep egy nő életében, ezért jó, ha nem csak ez alapján értékeljük sem egymást, sem önmagunkat.

A csomag megúszhatatlan: mindenképpen adunk egyet a gyerekünknek. A legnagyobb ajándék, amit mellé adhatunk, az a minta az önreflexió, a beismerés, az önmagunknak való megengedés és a fejlődés képességére. Ezeket pedig sosem késő elsajátítani.

Hogy vagyok én mindezzel a hétköznapokban?

Folyamatos lavírozással haladok előre. Vagy tisztaság, rend és főtt kaja van, vagy leadom a munkáimat. Vagy jut elég időm töltődni és akkor a türelmem is több, vagy próbálok mindent jól menedzselni, de lehet, hogy közben feszültebb vagyok. Sokszor diktálom a családi napirendet, de ha kezd sok lenni, megengedem magamnak és a többieknek is, hogy alakuljon minden magától „majd lesz valami” alapon. Néha éjszakázom, aztán igyekszem kiheverni. Állandó száz százalék sosincs, és igyekszem magam újra és újra figyelmeztetni arra: a legfontosabb az, ahogyan érezzük magunkat.

A többi részletkérdés.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Mariana Alija

Kőrizs Kata