„Szorongok, hogy észreveszik a valóságot, és az annyira kontrasztos, hogy utána mást gondolhatnak rólam” – Egy sminkfüggő vallomása

–

Mitől vagy kitől érezzük magunkat szépnek? Mi kell ahhoz, hogy ne akarjuk takargatni a valódi arcunkat? Mert takargatjuk. Nap mint nap, méghozzá sminkkel. 

A body positivity fogalmával ma már szinte mindenki tisztában van: fogadd el magad, szeresd a tested, jó vagy így – de ez a felfogás kizárólag a nyakunkig tart. Mi történik felette? Van olyan, hogy face positivity? 

Amikor a testünkkel nem vagyunk megelégedve, elkezdünk máshogy öltözködni, vagy kedvezőtlen esetben evészavarokba, túledzésbe torkollik a probléma. De mi történik az arcunkkal? A bőrünkkel? Mit csinálnak azok a lányok, akik talán fel sem fogják, hogy igazából mennyire elégedetlenek a smink nélküli önmagukkal? Például azért, mert szinte nem is találkoznak vele.Alapvetően a sminkkel szerintem nincsen probléma

Ugyanúgy, ahogy melegítőben se tudok elindulni suliba vagy dolgozni, smink nélkül sem. Felöltözöm, mert megyek valahova, mert foglalkozom magammal, mert valami mást fogok csinálni, egy másik énemmel. A sminkelés ugyanez. Rendbe szedem magam, és próbálom a lehető legjobb benyomást kelteni, elrejteni a hibáimat és kiemelni a szebb jegyeimet. Nem azt mondom, hogy a smink kötelező, mindig is irigyeltem a „natúr szépségeket”, a nőket, akikről azt beszélik, hogy mennyire szépek smink nélkül is. De a sminket megjelenési eszközként is fel lehet fogni. Vannak karakteres arcok és vannak, akiknek kifejezetten üdébb az arcuk egy-két perc „mázolástól”. Szerintem egyikkel sincsen gond.

A probléma akkor kezdődik, amikor eggyé válsz vele, és már rosszul érzed magad smink nélkül, mert sokkal többet látod magad úgy, több embert ismersz meg azzal az arccal – már azt hiszed, úgy vagy igazán te.

Pedig az otthoni mandulaszemű, kevésbé ívelt szempillájú, kicserepesedett szájú, pizsamás lány is te vagy.

Ma sem érzem magam komfortosan, de próbálom magam nyugtatgatni, hogy senkit nem érdekel. 

Először csak nagyobb családi eseményekre festettem magam. Habár a szájfényt és a szempillaspirált nem mondanám nagy sminkelésnek, én mégis egy másik lányt láttam a tükörben. Az évek során ez csak felerősödött. Volt időszak, amikor a vastag tusvonal volt a védjegyem, ma már kevésbé fordul elő, de a lényeg, hogy építettem egy sötét szemű, egységes bőrű, hosszú szempillájú arcot, amihez tudom párosítani a határozott, céltudatos énem.

Éppen ezért, ha edzést tartok, a legtöbb esetben sminkelek, ha egyetemre, buliba, barátokhoz, programozni vagy családi ebédre megyek, szintén. Ha egy táborban, utazáson vagyok, akkor hamarabb felkelek, hogy mindenki a „kész” állapotomban lásson reggel.

Ha ez nincs, elvesztem.

Meglátják, hogy nincs is akkora szempillám, hogy pattanásos és foltos vagyok, hogy lefelé húz a mandula méretű szemem – ha nincs rajtam smink, néha olyan érzésem van, mintha ruha nélkül kellene kiállnom a körútra.

Talán még sosem mondtam ezt így ki magamnak, de kifejezetten szorongok, ha sokan látnak smink nélkül.

Főleg, ha nem csak lányokról van szó. Félek, hogy észreveszik a valóságot, és az annyira kontrasztos, hogy utána mást gondolhatnak rólam. Sebezhető, figyelemfelhívó, hibás, egyszóval valódi leszek. Valódi, mert az a kép, amit a sminkkel felépítünk, egy arcmosással eltűnik. 

Emlékszem, amikor a legjobb barátaim megjegyezték, milyen fura, szokatlan smink nélkül látni engem. Pedig én úgy éreztem, hogy közelebb kerültek hozzám, amiért megengedem nekik, hogy így is lássanak. De azért rendszert ne csináljunk belőle. 

A koronavírus-járvány elején, amikor otthon voltunk, még egyszer-kétszer sminkeltem, mert jólesett. Aztán jött a maszk, én meg kicsit ellustultam ezen a téren, és úgy voltam vele, hogy ha a fél arcom úgyis takarva van, akkor nem baj, ha „nincs szemem”. Lassacskán egyre többször mentem úgy a boltba, gyógyszertárba, kevésbé zsúfolt helyekre, hogy nem bántam, ha idegenek smink nélkül látnak – csak ismerősökkel ne találkozzak. Persze volt egy-két alkalom, amikor összefutottam valakivel, és úgy éreztem magam, mint egy sztár, akit meglát a lesifotós, amikor épp kócosan, melegítőben, teljesen átlagosan éli a napjait – semmi flanc, ami az olvasóknak kicsit meghökkentő lehet, mert nem ezt a megjelenést szokták meg. 

Nagyon sokat treníroztam magam otthon, hogy merjek natúr állapotban Zoom-meetingen részt venni, vagy ne tegyek 125 filtert a fejemre, ha nem full sminkben teszek ki egy Instagram- storyt. De vajon mi segíthet ezen, és miért megy ilyen nehezen? 

Rengeteg, szinte észrevétlenül filterezett kép van a social media felületeken, és akarva-akaratlanul elkezdjük hozzájuk hasonlítani magunkat.

Lehet, hogy csak azért követünk valakit, mert jól főz, hasznos edzős tippeket ad, szeretjük az írásait vagy a képeit, de az is igaz, hogy látjuk az arcát is, és szeretnénk rá hasonlítani. De miért? Hiszen elég unalmas lenne, ha mind ugyanúgy néznénk ki. 

Manapság szerencsére egyre több olyan képet is látok, amelyeken nagyobb követőtáborral rendelkező nők mutatják meg magukat ébredés után, álmosan, egy-egy rosszabb napjukon, smink nélkül. A kommentek között pedig a rengeteg támadás mellett látni lehet támogatást és elismerést is. 

Volt bennem egy kezdetleges nyitottság arra, hogy változtassak azon az álláspontomon, hogy csak sminkkel érvényesülhetek, és ezek a képek is sokat segítettek ebben. Sokat sportolok, így először azzal hagytam fel, hogy az edzőterembe is sminkben érkezzek. De talán a nagyobb áttörést mégis a TikTok hozta meg nekem. Nem feltétlenül azért, mert ott is sok ilyen „természetes szépséggel” találkoztam, hanem mert egy új felületre regisztráltam, ahol egy új arcomat mutathattam meg.

A videóimban leginkább azt mutatom meg, hogy miket eszem; direkt nem követtem be sok ismerőst, mert teljesen más tartalmakat szerettem volna oda gyártani. És nem szerettem volna olyanfajta nyomást is magamon érezni, hogy itt is látnak. Borzasztó ezt beismerni, de a lájkokban lehet mérni a sikert.

Ha azt látod, hogy idegen fiúk, lányok kedvelik a videóidat, miközben te

frissen ébredve fogyasztod a zabkásádat, vagy ülsz smink nélkül az ebéd előtt, esetleg vörös fejjel és izzadva iszod a shake-edet, és ők nem futnak el vagy dobnak oda egy kommentet, hogy „igazán megmoshattad volna az arcodat”, akkor az már pozitív visszajelzés. 

Rossz ez, hogy a közösségi média befolyásolja azt, hogy én mit gondolok magamról? Lehet.

Bár abban az esetben, ha épp nem a negatív gondolataimat erősítik, akkor szerintem nem. A családomnak, barátaimnak sokkal nehezebben hiszek, mert ők szeretnek, és lehet, hogy elfogultak, azt szeretnék, hogy örüljek annak, amit mondanak. De ha idegen emberek ismernek el, számomra az az igazi elismerés. Fura, de nálam így van. 

Persze ez csak egy kezdeti lökés volt, és azóta is próbálok többet és többet mutatni magamból smink nélkül. Vagy legalábbis csak nem félni. Mert nagyon nehéz elkezdeni levenni ezeket a maszkokat. De muszáj, mert a pattanásos, zsíros bőrű, lefelé ívelő szemű lány is én vagyok. És igen, ha felkelek, akkora a szemem, mint egy mogyoró.

Ha nem használok szempillaspirált, lefelé állnak a pilláim, ezért szinte láthatatlanok. Rengeteg pattanásom volt, ezért foltos is vagyok. Fényesebb az arcom, mint a holnap, mert olyan zsíros a bőröm. A szemem sarka is lefelé húz, ezért szomorúnak tűnhet a tekintetem. És úgy összességében kinézek maximum 16 évesnek, ami miatt folyton elkérik a személyimet a boltban. De ez is én vagyok, csak még barátkozunk. És tudom, hogy így is lehetek határozott és magabiztos, csak még gyakorolnom kell.

Fogasy Fatime

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash / Alimarel