A formatervezői pálya előtt Kingát fodrászként Budapest egyik kultikus szalonjának feltörekvő tehetségeként tartották számon; 21 éves korára már a legnívósabb magyar magazinokkal dolgozott együtt, mint hairstylist, és bemutatkozott a szakmának egy fiatal tehetségeket felsorakoztató listán is. Azóta túl van egy pályaváltáson, hamarosan végez formatervezőként, tavaly pedig nekünk tervezett, nem is akármit: a SzuperWMN-díjat. És még mindig csak 27 éves. Életcélja, hogy olyan tárgyakat alkothasson, amelyek a társadalom széles körű hasznára válhatnak.  

Nyoszoli Kinga, Formatervező

Szőcs Lilla/WMN: Három évvel ezelőtt még feltörekvő fodrászként adtál interjút. Amikor a jövőbeni terveidről kérdeztek, te elviccelted azzal, hogy gyöngyhalásznak állsz, miért?

Nyoszoli Kinga: Az egy olyan időszak volt, amikor folyamatosan motoszkált bennem, hogy vajon megpróbálhatom-e még egyszer ezt a formatervezést. Mindkét szakma teljes embert kíván meg… addigra fodrászként volt már egy kiépült egzisztenciám, és az eddigi dolgaimat teljesen fel kellett volna adnom. Elsőre nem sikerült bejutnom az Iparművészeti Egyetemre, és nem tudhattam  senki sem tudhatja , hogy valaha sikerül-e. Ez egy elég erős pofon volt, az ember készül egy évig nagyon keményen, eljut az utolsó fordulóig, és a végén nem veszik fel. Nagyon nehéz volt meghozni a döntést, hogy jelentkezzek másodszorra, feladjam a stabilitást adó hátteret, és merjek kockáztatni. 

Sz. L.: Mi volt végül az, ami kibillentett, ami miatt mertél kockáztatni?

Ny. K.: Akkor dőlt el bennem minden, amikor rájöttem, mennyire komplikált, ha valaki igazán jól akarja csinálni a fodrász szakmát. Volt egy mesterem, aki elképesztően profi leválasztásokkal húzza a haj bizonyos részeit… Végül akkor hagytam ott ezt a pályát, amikor realizáltam, milyen mélységei vannak, és milyen rengeteg energiát igényelt volna, hogy valóban elmélyedjek benne. Úgyhogy megkérdeztem magamtól: akarom-e én ezt ennyire.

Az egyik neves kortárs divat magazinba készült alkotása fodrászként (Forrás: The Room magazin, Dobos Tamás)

Kinga egy korábbi alkotása, mint hair stylist (Fotó: Hencz Péter)

A formatervezéshez az vezetett, hogy van egyfajta kritikus hozzáállásom az élethez, amelynek hatására megkérdőjelezem a tárgyak, jelenségek mibenlétét. Megfogok egy tárgyat, és ezernyi kérdésem van arról, hogy miért ilyen... Egyszerűen arra gondoltam, hogy lehetne akár a létezőnél jobb, hatékonyabb tárgyakat is készíteni.

Sz. L.: Például milyen hétköznapi tárgyakat újítanál meg?

Ny. K.: Az egyik vesszőparipám a fokhagymanyomó: összepréseled a fokhagymát, benne marad a kupakban a nagyja, utána a kés élével kell kiszedegetned. Formatervezőként nemcsak az esztétikára figyelünk, hanem arra is, hogy megoldást találjunk ilyen és ehhez hasonló, hétköznapi problémákra. Egy-egy újítással háztartások ezreit reformálhatjuk meg. Az ember környezete tele van energiavámpír tárgyakkal… Én személy szerint nagyon mérges vagyok például a kábelekre is a lakásban. Vagy a főzőlapra, mert lassan melegszik fel, és ugyanilyen lassan hűl le. 

Úgyhogy nagyon szívesen terveznék konyhai eszközöket, mert ezek egyszerre funkcionálisak és esztétikusak. Bizonyos változtatásokkal gördülékenyebbé, kényelmesebbé tehetjük az otthonunkban töltött időt, és közben esztétikailag is megszépíthetjük az eszközeinket.

Sz. L.: Melyek azok a tárgyak, amelyek a te szemednek tökéletesek?

NY. K.: Rengeteg lenyűgöző dizájntárgy és eszköz van, csak hogy egy éppen aktuális projektet említsek, Rochus Jacobs munkáját nagyon szeretem, amiben a környezetvédelem és a formatervezés találkozik. A tervei alapján úgy sikerült drasztikusan csökkenteni a fürdéskor felhasznált vizet, hogy a relaxáló forró fürdős élménye azért megmaradjon. Ezt az elképzelést pedig természetes kő alakú formába rejtette, amiben egyszerre találkozik a minimalista design, a forradalmi újítás és a társadalmi hasznosság.

Rochus Jacob vízkiszorító dizájneszköze, amivel megreformálta a fürdőzést (Forrás: designboom.com)

Azt szokták mondani az egyszerű tárgyakra, hogy olyan egyszerű, mint a faék  a faékben azt szeretem, hogy tökéletesen ellátja a feladatát, és nem lehet tovább egyszerűsíteni a formáját.

Ott van még a papír is, ami az egyik legtöbb lehetőséget magában rejtő anyag. Ezért is mondjuk, hogy „tiszta lappal indulunk”. Kétdimenziósból bármikor háromdimenzióssá tudod alakítani, és onnantól kezdve végtelen variációs lehetőségeid vannak. Lefested, írsz rá, nyomtatsz rá, nem sorolom, mert a végtelenségig folytathatnám. Akár fegyver is lehet, hiszen képes elvágni a kezedet.

( „Zsebkendő állatok” papír animáció Forrás: designmadeinjapan.com)

Sz. L.: Hogy fedezi fel magában az ember vagy a környezete, hogy formatervezői „vénája van”? Úgy képezelem, hogy ez nem annyira egyértelmű, mint az, hogy az orvosláshoz, fogászathoz vagy az űrkutatáshoz van az embernek affinitása.

Ny. K.: Apukám mesélte, hogy talán hatéves lehettem, amikor ketten a nagypapámmal szerettek volna egy egész kaput beljebb tenni, hogy könnyebben lehessen befordulni autóval az akkori telkünkre. Nehezen boldogultak vele, mire én kitaláltam egy olyan megoldást, amivel fele annyi munkával ugyanazt az eredményt érhették el.

Erről is szól a formatervezés, hogy valamit sokkal egyszerűbben meg lehet csinálni, mint addig, csak nem gondoltál még rá. Például egy ultrahangeszköz fejének a kialakítását újítom meg, és ettől feleannyiba kerül majd a gyártása, mint azelőtt. Vagyis kétszer annyi gépet tudnak végül gyártani, és több embert megvizsgálni.

 Az egyetemen elsőben megkérdezték tőlünk, hogy mit csinálnánk, ha fegyvertervezésre kapnánk megbízást. Ezzel a szakmai-etikai felvetéssel arra voltak kíváncsiak, hogy én miként szeretnék részt venni ebben a szakmában. A válaszom az, hogy én a hasznára szeretnék válni a társadalomnak. Olyan tárgyakat tervezni, amelyekkel segítek.  

Sz. L.: Formatervezési szempontból melyik a kedvenc történelmi korszakod? 

Ny. K.: Az egyik kedvenc könyvem a Távol és közel - Belsőépítészet a háború után 1945-1970. Ez az időszak nagyon izgalmas számomra, mert a tervezők ekkor komplex terekkel foglalkoztak, a munkájuk a keresésről és a kísérletezésről szólt. A Váci utcai Anna presszó csodálatos krómozott falplasztikái például ebben az időszakban készültek. A mai napig nem értem, hogy tűnhettek el ezek?

(A Váci utcai Anna presszó: A hatvanas-hetvenes évek Budapestjén az Anna presszó a város egyik híres nappali szórakozóhelyének számított. A régi kávéházról alig pár kép maradt fenn, azok is a régi neontáblák, a Váci utca és a korszellem fényét örökítették meg. Forrás: Fortepan/Urbán Tamás adományozó)

A hetvenes évek filmjeiben az utópisztikus, jövőben játszódó jelenetek is iszonyatosan menők. Sok ilyen, hetvenes évekbeli motívum visszaköszön a Star Wars új részeiben is. 

De bármennyire is szeretem formatervezőként a kísérletezős korszakokat a kétezres évek stíluskeresése nekem már nagyon túlzó. Ezt a „túlzást” ez az életérzést leginkább az egyik kedvenc filmemmel tudnám illusztrálni, a Zoolanderrel, ami egy érdekes szeletét mutatja be az akkori divatirányzatoknak.

Zoolander - Paramount Pictures (Forrás: millaJ.com)

Összességében számomra az egyszerű, mégis valamiért izgalmas tárgyak az érdekesek. Amelyeknek a kialakításában vagy tervezésük alapkoncepciójában megjelenik egy különleges gondolati háttér. Például gondolnád, hogy a fogas archetípusát is lehet tovább egyszerűsíteni? A funkcióját tökéletesen ellátja, mégis van egy újító megoldás.

(Forrás: odetothings.com)

Sz. L.: Hol helyeznéd el magadat a formatervezésnek nevezett halmazban?

Ny. K.: Kezdő. Kísérletező. Úgy érzem, mostanra jutottam el oda, hogy fel kell mérjem: az imént felsorolt vágyaim, célkitűzéseim mennyire megvalósíthatók. Most tanulom azt, hogy kell a megrendelőkkel kommunikálni, és hogyan lehet nekik megfelelni. Úgyhogy még formálom épp a saját tervezői attitűdömet.

Tudod, az egyáltalán nem evidens, hogy egy alkotó tervező el is tudja adni a munkáját. Pedig szerintem erre nagy szükség van. Azt látom, hogy sokan azért nem tudnak érvényesülni, mert nem tudják eladni az ötletüket. Érdekes, hogy ezen a téren nekem nagyon sokat segít a fodrászmúltam, ott tanultam meg, hogyan kell eladnom magam, hogyan vegyem fel az „ügyfél” ritmusát. Egyszerre kellett arra figyelnem, hogy levágjam valaki haját, és közben érdemben reagáljak is arra, amit mond. 

Sz. L.: Mennyire nehéz érvényesülnöd a szakmában?

Ny. K.: Néha az az érzésem, hogy a formatervezői munka azon területén, ahol egy picit beköszön a képzőművészet is – tehát ahol már a szépérzékkel is játszani kell –, a megrendelők mintha jobban bíznának a nőkben. Ezzel szemben a nagyközönség számára a formatervezésben a műszaki terület talán a legismertebb. Itt pedig a férfiak arányába billen a mérleg. A női tervezők lehet, hogy néha nem tudják, megáll-e majd az a tárgy, viszont ezzel a „lehet, hogy nem tud, de legalább megpróbáltam” hozzáállással, sokszor innovatívabbak. Ennek ellenére én személy szerint nem hiszek abban, hogy a szépérzék vagy a műszaki tudás nemhez kötött lenne. 

Sz. L.: Azt mondod, hogy a közönség talán a műszaki tervezőkről hall a legtöbbet, akkor tisztázzuk, hogy mi valójában egy formatervező munkája!

Ny. K.: Sok ember tudatában az él, hogy a formatervező autókat csinál; ülünk és formákat rajzolunk. A munkánk megismertetésében nagyon nagy szolgálatot tesz az IKEA azzal, hogy a tervező nevét a portréikkal együtt a tárgyak mellé teszi. Alapvetően amúgy három szak van nálunk az egyetemen: a jármű-, a bútor- és az általános formatervezői – ez utóbbin fogok én is idén végezni. Mi elvileg mindennemű használati eszközt, tárgyat tervezhetünk. A realitás az, hogy Magyarországon nincs igazi ipar, nagyon kevés a magyar termék, amit itthon gyártanak, ezért nagyon szűkek a lehetőségeink. Amit én csinálok, az picit áthajlik a képzőművészetbe is – például azzal, hogy egy díjat megtervezek –, máskor pedig a bútortervezésbe, és picit a grafikába is belekóstolok. 

Sz. L.: Hogyan találkoztatok Krisztával?

Ny. K.: Kávéztam egy barátnőmmel, és egyszer csak csörgött a telefonom: „Szia, D. Tóth Kriszta vagyok." Akkor elköszöntem a barátnőmtől, mert, úgy éreztem valamiért, hogy ez hosszú lesz…így kezdődött a történetünk. (Egyébként végül nem volt hosszú a telefon.) Elmondta DTK, hogy miről van szó, a koncepciója alapján szívesen vállaltam. Tudtam, hogy olyan emberek fogják megkapni ezt a díjat, akik arra érdemesek. Az volt a célkitűzés, hogy a SzuperWMN-díj sugározza azt az értéket, amit a jelöltek is képviselnek, legyen nőies, határozott és vagány. Több tervet is átküldtem, hol a színvilág volt nőiesebb, hol a forma. Végül az én kedvencem tetszett Krisztának is a legjobban: a bross.

Nehéz volt legyártatni, mivel csak kézi megmunkálással lehet elkészíteni ilyen kis darabszámban egy ilyen tárgyat. Miután Juhos Jankát megtaláltam, már simán ment a kivitelezés.

DTK és Szentesi átadja a civil SzuperWMN-díjat – azaz a SzuperWMN-brosst – Both Emőkének a BaGÁZS Közhasznú Egyesült élén végzett munkájáért

Sz. L.: Hogyan lett egy díjból bross? Hogy találtátok meg ezt a formát?

Ny. K.: Kiindulásként azt kérdőjeleztem meg, hogy valóban értéket képvisel-e egy olyan tárgy, amit aztán kiraknak a polcra, és ott fog porosodni. Mi az, ami ténylegesen tükrözhetné azt az értéket, amit ezeknek a bátor nőknek a munkája képvisel? Úgyhogy arra a perspektívára váltottam: vajon minek örülne egy díjazott nő? Arra gondoltam, hogy ha valami értékeset kapsz, ha valamit elnyersz, azt jó megmutatni, jó büszkének lenni rá. Hiszen olyan ügyért kapod, amiben rengeteg munkád van, és a szíved-lelked beleteszed. Ennek az emlékét nem otthon szeretnéd tárolni. Úgyhogy a WMN-logó alapján terveztem meg ezt a brosst a plakettes díj helyett. Így alakult át egy szimbólum valós használati tárggyá.

(SzuperWMN-díj Fotó: Csiszér Goti)

Ha szeretnél még többet olvasni a díjról, a díjátadóról és a jelöltekről, a linkre kattintva teheted meg.   

Szőcs Lilla