-

Tetszik vagy sem, a hazugságok az életünk részét képezik. Amióta világ a világ, mindig is így volt, nem újkeletű találmány. Már Évának is hazudott a kígyó, amikor megkóstoltatta vele az almát. Jól tudjuk, mi lett belőle. A hazugságot persze elítéljük. Különösen, ha valaki más követi el. Szeretjük fennen hangoztatni, hogy mi ilyet soha nem tennénk, mert jobb az őszinteség! Mert mi jellembajnokok vagyunk, meg egyébként is úgy neveltek a szüleink, vagy ellenkezőleg: annyit láttuk őket hazudni, hogy éppen ebből lett elegünk, és megfogadtuk: mi bizony nem fogunk. Aztán eljön az alkalom...

Ártatlan gyerekkor

A gyermekkori füllentések megbocsáthatók. Nincs olyan, hogy mindig megmondtuk az igazat. Még akkor sem, ha történetesen sosem bántottak a szüleink. Egyszerűen csak féltünk attól, hogy csalódjanak bennünk azok, akik feltétel nélkül szeretnek minket. Nem akartunk fájdalmat okozni azzal, hogy beszámolunk a nemtörődömségünk vagy a lustaságunk által előidézett bajokról: elveszett a kulcs, beírt a tanárnő, egyes lett a környezet dolgozat. Aztán még mielőtt kiderülhetett volna az igazság, töredelmesen bevallottuk este a jóéjtpuszi előtt anyának... vagy még inkább apának, aki sosem csinált belőle ribilliót, és bízhattunk abban, hogy majd a megfelelő pillanatban adja tovább a híreket anyának. Dolgozott a lelkiismeretünk, és elhittük, hogy megéri őszintének lenni, mert abból nem lehet baj.

Kegyes hazugságok

Aztán becsaptak. Először, másodszor, sokadszor. Hazudtak nekünk. Gátlástalanul. Amikor megkérdeztük, hogy miért, azt válaszolták: „csak nekünk akartak jót". Hogy ne kelljen valamivel szembesülni, amiről ők azt gondolták, hogy nekünk lesz rossz... vagy fájni fog. Mert ők „csak meg akartak bennünket kímélni".

Nemhogy megkíméltek volna, hanem a rossz hír mellett még az őszinteségébe vetett hitünkben is meg kellett inognunk, és így egyúttal sikerült megduplázni az amúgy is kínzó érzést.

Mérhetetlenül kiábrándító volt ráébredni, hogy visszaéltek az őszinteségünkkel. Kővé dermedve álltunk ekkor, és nem értettük, hogy volt erre képes az, akiben megbíztunk. Hogy tehette meg ezt velünk? Előbb elkeseredtünk, aztán arra gondoltuk, hogy: ha ő így, akkor mi meg úgy, hiszen a magatartásával feljogosított minket a hazugságra. Kihasználta, hogy sebezhetők vagyunk, tudta a titkunkat, ezért legjobb lesz, ha ezentúl nem tudja majd a valóságot.

Megkérgesedett felnőttkor

Mire felnőttünk, észrevétlenül tanultuk... és tanítottuk meg egymással a ködösítés, az elhallgatás és a dolgok kedvezőbb színben való feltüntetésének-, meg a tények elferdítésének a technikáját. Először csak egy keveset. Hogy nekünk is, és a másiknak is egyszerűbb legyen. Úgy hívtuk: „kegyes hazugság". Milyen furcsa szópárosítás, hiszen a kegyelem maga az élet, a hazugság pedig a halálos csapda. Az persze világos, hogy a burkolatlan és kérlelhetetlenül kemény igazmondás nem könnyű feladat, és elviselni is rendkívüli megpróbáltatás. Hogy jobb-e, az nézőpont kérdése, mert egyet kell értsek azokkal, akik úgy gondolják: az emberekre vagy a szeretteinkre nem lehet „csak úgy", minden felkészítés nélkül rázúdítani a rossz hírt. Viszont letagadni sem.

Hazugság előnyszerzésből 

Mindenkinek az életében eljön a nap, amikor megérezzük a hazugság ördögi hatalmát. Felismerjük, hogy kihasználhatjuk azt az előnyt, amit a másik félrevezetése kapcsán megszerezhetünk: amíg ő a hamis irányba tart, mi balról előzhetünk. Kábítunk, mesélünk, noha a hallgatás is elég volna, hogy az a másik ne tudja, mi az igazi célunk. Úgy gondoljuk, jobb, ha ebből kimarad, mert a végén még elviszi előlünk a pálmát. Érthető, hogy mindnyájan szeretnénk megőrizni az irányítást a saját életünk fölött, szeretnénk boldogulni és előbbre jutni. Tény az is, hogy ennek nem mindig örül mindenki, és van, aki szánt szándékkal az utunkat állja. Szeretnénk, ha sikerülne, amit elterveztünk. Ha bevalljuk, ha nem, igenis győzni akarunk, mert győzni születtünk, nem pedig vesztesként elkullogni az életünk végén. Elkerülhetetlen persze, hogy a sors jó párszor kiverje belőlünk a szuszt, de levegő után kapkodva újra meg újra fel kell állnunk, folytatni azt, amiben hiszünk, és amíg leporoljuk a ruhánkat, megvigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy „ha csak jó történik velünk, abból nem tanulunk semmit". Sovány vigasz, de vigasz.

Mert igaz, hogy tanulni a vereségből lehet igazán, ám ne az elvesztett mérkőzésekből csináljunk rendszert. A dicsőségből érdemes gyűjteményt készíteni.

Megrögzött hazudozás

Amikor belefáradtunk, újra a jól bevált és könnyű megoldáshoz szeretünk folyamodni, ismét hazudni kezdünk. Ezúttal azonban már nemcsak másoknak, hanem önmagunknak is. Ideológiákat gyártunk, hogy a bukásunk voltaképpen győzelem. Vagy: hogy a kis győzelem is győzelem. Belepréseljük magunkat a megalkuvásainkba, beletörődünk, hogy nekünk mindegy. Megelégszünk a felével, később a negyedével, és azt is tudomásul vesszük, hogy a boldogság – ha ugyan egyáltalán létezik – az mások trófeái között található. Néha megkönnyebbülést érzünk, ha más is hasonló gondokkal küzd, esetleg hozzánk hasonlóan rosszul járt. Gyarlók vagyunk, ha a sikertelenség annak lesz osztályrésze, aki nem tudott örülni a mi boldogulásunknak, felüti a fejét bennünk a káröröm, melyről eléggé el nem ítélhető módon úgy tartják egyesek, hogy a legszebb öröm. Mindenki tudja, hogy a másik keserve nem enyhíti a miénket.

És mégsem zavar bennünket, ha tudjuk, hogy az ellenlábasunkat rászedték vagy alaposan félrevezették. Úgy kell neki!

Észre sem vesszük, és legitimizáljuk magunk körül a hazudozást, a hamis életet. A vágyainknak megfelelő fotókat készítünk, és közzétesszük a legkülönfélébb közösségi oldalakon, képeket, amelyek legtöbb esetben köszönőviszonyban sem állnak a valósággal. Hazudjuk az utazásainkat, a szerelmünket, a lehetőségeinket. Már az sem zavaró, hogy a közvetlen környezetünk világosan tudja: kamu az egész. Megszoktuk, elfogadtuk, hogy nyíltan és következmények nélkül hazudjanak a képünkbe. Pedig ha soha senki nem mondja meg, nem mutat rá a valóságra, előbb vagy utóbb, de bizonyosan betegessé válik a hazudozás, a tények és az igazság megtagadása és elferdítése. Gyakorlat teszi a mestert, és egy idő múlva még az illető számára is annyira élethűre sikerül a vetített világ, hogy a végén maga sem érti, mit nem értenek a többiek.

Az egyetlen, akivel őszinték lehetünk

Őszintének lenni? Őszintén megmondva, nem biztos, hogy minden körülmények között megéri. Azonban van valaki, akivel a büntetéstől való félelem nélkül is  teljesen őszinték lehetünk. Akiben megbízhatunk. Aki soha nem fog elárulni bennünket, aki nem él vissza azzal, amit megtud rólunk, és akinek felesleges bármit is eljátszani vagy érzéseket színlelni. Aki mindent tud rólunk, ha akarjuk, ha nem. Születésünk pillanatától, sőt bizonyos értelemben még az azelőtti időkből is. Ez a személy pedig mi vagyunk. Önmagunk. Hiábavaló egy alacsony, egykor barna hajú, ma már erőteljesen kopaszodó embernek úgy tenni és viselkedni, mintha két méter magas lenne... és szőke, göndör.

Mert ha önvédelemből kerüli is a tükröket, lesz egyszer valaki, aki elé tolja, és akkor bizony szembe kell néznie a valósággal.

Őszintének lenni?  Önmagunkhoz mindenképp megéri. Igen, ehhez kell mersz, nem is kevés. És ez a világon az egyik legnehezebb dolog. Vigasztaljon minket az, hogy utána a többiekkel már szinte gyerekjáték lesz ugyanezt megtenni. Az első lépés átkozottul nehéz, bátorság kell hozzá, legalább olyan, mintha lelépnénk egy szakadékba. De tapasztalatból tudom: az ember kevesebbszer bánja meg a bátorságot, mintha gyáván viselkedne.

Náray Tamás

Kép: Albrecht Dürer: Ádám és Éva (1504, rézmetszet)