Amikor a kapák tényleg mesélni tudnak – A várdai művész története, aki irtókapákból készít szobrokat

–

Várda körülbelül ötszáz fős község Kaposvártól nem messze: igazi csendesen megbúvó falu, ahova jó megérkezni, mert a nyugalom és a természet közelsége fogad. A település egyébként elsőként kapta meg a madárbarát címet, és díszpolgárának tudhatta Bálint gazdát (Bálint György, az ország kertésze, D. T. K. is Elvitte magával – a szerk.), aki sokszor ellátogatott szakértelmével támogatni a természetbarát mozgalmat. Sőt, a képzőművészet terén sem akárki talált menedékre és alkotóhelyre itt utolsó éveiben: Szász Endre festőművész nemcsak Várdán élt, de számos alkotótábort is szervezett ez idő alatt. A kisközség tehát nagy kincseket tudhat magáénak: ezek között pedig az egyik Tóth György Variációk irtókapára című folyamatosan bővülő kiállítása.

A csaknem 300 műalkotásnak az udvarban kialakított Gereben Galéria ad teret: a mesebeli zöld fű és terebélyes lombok tövében fehérlő házikó, amely – ahogy Tóth György mosolyogva bevallja nekünk –, a család garázsából és nyári konyhájából vált galériává.

Gyuri, aki 23 éve falugondnok Várdán és három felnőtt lány apukája, 2015-ben fedezte fel a saját maga által megálmodott technikát, amely során régi használati tárgyak, illetve később kifejezetten irtókapák segítségével ragadott meg kimerevített pillanatokat, vagy épp mesélt el egy képpé sűrítve akár egész életeket magában foglaló történeteket.

Hogy kezdődött? – teszem fel a kérdést. Ő pedig mosolyogva felel: „Egy kortárs festményt látva fogalmazódott meg bennem, hogy ilyet én is tudnék, úgyhogy megcsinálom. Aztán nagyon hamar rájöttem, valójában nem tudom: ami kívülről könnyűnek tűnik, az belülről egészen más. Ahogy a feleségem találóan megfogalmazta: a festő azért így csinálta, mert így akarta, te meg azért, mert így tudod. Nagy a különbség” – nevet Gyuri, aki mégsem adta fel a benne mozgolódó kreativitást. Csak egyszerűen mást eszközt választott magának.

Jön egy pont, amikor összeáll a kép

Mivel mezőgazdasági szakközépiskolát végzett, később pedig a szakmában is dolgozott egy ideig, ismeri a régi tárgyakat, eszközöket. Mégis tíz évvel ezelőtt rajzolódott ki előtte: számára a kapák emberi alakokhoz hasonlatosak. Ahogy mondja, alapvetően minden kapa mögött áll valaki, akinek van egy története. Ettől a gondolattól azonban még messzebbre rugaszkodik az, amit ő csinál a tárgyakkal: egy elvontabb, metaforikus kontextusba helyezi őket, amelynek hatását és megértését nagyban segítik az érzékletes címek. „Szinte az első pillanatban felismertem, mennyire fontos része az alkotófolyamatnak a címadás, ezt a látogatók sokszor vissza is jelzik. Alapvetően a címet rögtön megfogalmazom, hiszen amikor egy kapát, illetve a hozzá választott használati tárgyat elkezdem együtt mozgatni, jön egy pont, amely során összeáll a kép. Sokszor ez már magával hozza az elnevezést is” – osztja meg a tapasztalatait Gyuri.

Hozzáteszi: nem dolgozik direkt tervekkel. Tehát ha megkérik, csináljon egy kakast irtókapából, nem fogja megtenni. Csak akkor születik meg a kakasszobor, ha több tárgy kölcsönhatásából éppen ez tűnik elő számára. A szobrok önmagukban is gazdag asszociációt indítanak el a szemlélődő látogatóban, de én is tapasztalom: a frappánsan sűrítő címek elolvasása az ember gondolatait egyrészt határozott mederbe tereli, valamint segít felvenni a művész nézőpontját, másrészt sokszor villámcsapásszerű aha-élményt eredményez. Akadnak köztük, amelyek különös mélységekbe viszik az érzelmeket: például az Erőltetett menet, az 1914 utolsó levél, vagy a rácsok mögötti alakokat megmutató Ez már itt Európa?

Vannak felszabadítóan humorosak, keserédes iróniát magukba foglalók, a gyerekkort visszaidéző mesealakok, de híres művészek portréinak sorával is találkozunk: mint Pavarotti, Robert Capa (különösen jó az áthallás ezzel a névvel), Dalí vagy Picasso. Nem beszélve az ismert műalkotásokra reflektáló darabokkal, mint például a „Leány gyöngy fülbevalóval” vagy „Az ötödik pecsét”.

Nem csak művészet, hagyományőrzés is az irtókapaszobor

Gyuri mára mindenben szinte azonnal meglátja az alapanyagot, a környéken pedig mindenki tudja, hogy ő a „kapás ember”, így már a kaposvári bolhapiacon is ismerősként üdvözlik. Néha felmerül benne: nem lesz a végtelenségig ötlete vagy ihlete, de aztán mégis meglát valamit, vagy új szemmel néz a 60-70, műhelyében sorakozó kapa egyikére, és elkészül az új alkotás. Például így született három véletlenül egymásra csúszó kapából az Apáról fiúra című szobor. Ahogy mondja: rapszodikusan alkot. Van, amikor hónapokig nem jut eszébe semmi, máskor egy nap alatt három ötlet és mű készül el.

Az első kiállítását a 2015-ös Rippl Rónai Fesztivál keretében tartotta Kaposváron, és meglepte az örömteli fogadtatás. Akkor azonnal jelentkezett is az első vevő, azóta azonban inkább más utat választott: szívesebben ajándékoz egy-egy darabot néha a hozzá közel állóknak, de nem szeretné eladni a műveit.

„Miközben tudom, arra születnek, hogy a közönségnek örömet adjanak, mégsem tudok tőlük megválni: jó, hogy itt vannak mind, és aki szeretné, megnézheti őket” – mondja. Azt is megemlíti: az udvar végében álló összejövetelekre alkalmas pajta azért épült, mert a tevékenységét egyébként teljes mértékben támogató család kicsit már nehezményezte, hogy teljesen kiszorultak a saját nyári konyhájukból. A probléma megoldódott, a kiállítási tárgyak pedig azóta is gyűlnek: belépőt azonban nem kérnek, nem akarnak ebből profitálni. Örömmel fogadják a látogatókat.

„Mivel ebben a hagyományőrzés is benne van, hiszen a régi tárgyakat, eszközöket ma már kevéssé ismerik, különösen szeretem, ha nagyszülők érkeznek az unokáikkal, és el tudják magyarázni azt is, miből készültek el a szobrok” – fejti ki Gyuri, aki egyébként a közeli játszótérre is készített egy régi használati tárgyakat sűrítő installációt. Így a gyerekek, ha más formában is, de nap mint nap találkozhatnak a mozsárral, a hurkatöltővel, a darálóval vagy épp kedvencével, az irtókapával.

A képzőművészet szeretete családi örökség

Az otthon területén kialakított galéria mellett Gyuri a leginkább azt kedveli, ha fesztiválokon vehet részt a kiállítás egy részével. „Kapolcson a Művészetek Völgyében, az Ördögkatlan Fesztiválon, vagy az ormánsági Bőköz Fesztiválon is jártunk már többször, és nagyon jó visszajelzéseket kaptam. Ilyenkor igyekszem olyan tárgyakat vinni, amelyek tematikában is illenek adott helyhez. Ez nekünk is jó élmény a feleségemmel, mert kirándulunk, kikapcsolódunk kicsit, miközben teljesen új embereknek mutathatjuk meg, mivel is foglalkozom a szabadidőmben” – meséli. 

A kérdésemre, hogy gyerekkorától vonzódik-e a képzőművészethez – hiszen azt tudom róla, hogy színpadi ember, évtizedeken át néptáncolt, és máig feltűnik a kaposvári Roxínház egy-egy darabjában – érdekes történetet mesél el:

„Édesanyám autodidakta festő volt. Még a kaposvári származású ismert művész, Szabados János társaságában indult fiatalon, de aztán férjhez ment, gyerekeket szült, és egyáltalán nem élt ennek a szenvedélynek. Nem láttam őt alkotni gyerekként, csak már nyugdíjas korában. Mégis átadta az érdeklődését és a vonzódását, hiszen ha például hallottunk egy közeli kiállításról, biztosan elmentünk megnézni” – idézi fel.

A gondolat a fontos, ami elindul bennünk

Gyuri azt vallja, mindenkiben mozog hasonló kreativitás, csak sokan egy életen át nem találják meg az eszközét annak, hogyan éljenek vele. Ennek nem muszáj a művészetben megmutatkozni, ezerféle hétköznapi dolog is lehet, mégis fontos lenne felfedezni, mert egyszerűen megfűszerezi az életet.

„Nem sokat kell hozzá tenni a kapákhoz, a tárgyak összesimulnak, és egyszer csak kész lesz valami” – mondja szerényen, amikor arról kérdezem, hogyan zajlik pontosan a kapaszobrok megszületésének folyamata. 

Nem sokat? Az biztos, hogy éppen eleget: ötletet, időt, kreativitást és azt a hatalmas ismeretanyagot, amelyből Tóth György láthatóan újra és újra megszerzi az inspirációt az alkotásra. A csaknem egy évtized alatt bevallása szerint ő azt tanulta meg: nem az a lényeg, hogyan vagy miért készül adott műalkotás. A fontos a hatás, amit tesz ránk, illetve a gondolat, amit elindít bennünk. „Látod, én is ott álltam egy kortárs festmény előtt, és úgy hatott rám, hogy felkiáltottam: »a fenébe, ez nem is lehet olyan nehéz!« És tessék, mára ez lett belőle! Csaknem háromszáz variáció az irtókapára” – mondja nevetve.

Fotók: Varga Kitti

Széles-Horváth Anna