„Számomra az nem kutyatartás, ha az állat az udvaron, a családi életből kiszorítva él” – Boncz Edit és a Kutyatár története

–

Végig a Dombóvár felé vezető úton, el az épülő üveggyár mellett, aztán balra a hulladékudvarnál. Csak eddig kell megjegyezni, innen már vezet a füled: minél tovább haladsz az erdős részen, annál hangosabb lesz az ugatás, ami Edit és Krisztián számára jelzi – valaki jött. Oda parkolok le, ahol valaha Rozi, a kecske kennelje állt – bár nem szeretném ezzel a tragikus történettel kezdeni a cikket és a látogatásomat, mindig összeszorul a szívem, amikor idejövök, de erről majd később –, aztán hamarosan meg is látom a kennelek között a jellegzetes fekete, göndör loboncot. Meglát, elmosolyodik, a hajába túr. Gondterhelt és határozott az arca, de a szeme most is vidám – rendesen megedzette az élet, de ez nem változtat a tényen, hogy itt, a telepen a legboldogabb. Kemény meló ez, keményebb, mint amit a többségünk el tud képzelni, de az állatok feltétel nélküli szeretete, az összeforrt csontok és szívek, a mára felszabadultan játszó mentett ebek mégis kárpótolják érte. Vagy legalábbis újratöltik azt a bizonyos benzint, amit a fáradtság, a kegyetlenséggel és felelőtlen állattartással való szélmalomharc időnként felemészt.

Hátul ülünk le, a rét mellett. Most csak Róza jön velünk, a vak puli, aki annak ellenére, hogy nincs szeme, a szagok és hangok alapján kitűnően tájékozódik. Nem szabad hirtelen feléje nyúlni, akkor megijed, de ha az ő ritmusában haladunk, szépen lassan feloldódik. Az imént még csak a cipőmet szaglászta, most már a térdemen a feje, vad, összerasztásodott tincseit vakargatom. Ő is azon kutyák közé tartozik, akik túlnőttek a „menhelyi lakó” kategórián, és gazdájuknak választották Editet. Noha ő is tudja, hogy nem menthet meg minden állatot, egy-egy speciális kapcsolódás esetén kivételt tesz. Róza senkinek sem szavazott még bizalmat, mindenkitől fél, csak hozzá ragaszkodik ennyire. Ha már más emberek kegyetlenül bántak vele, Edit kötelességének érzi, hogy törlesszen, és ő ne éljen vissza a bizalmával. Amúgy is, nem mindegy, hogy öt vagy hat kutya van otthon? Na ugye.

Minden a vonaton hazacsempészett hegyipásztorral kezdődött

Hogyan jellemezném Editet így hirtelenjében? Nos, legszívesebben a hétköznapi hős kifejezést használnám, de már a beszélgetésünk elején jelzi: nem szereti, ha így hivatkoznak rá, szerinte nincs abban semmi hősies, amit csinál, önszántából vállalta az állatmentést. Ez persze vitathatatlan, de számomra a szabad akarat sem teszi kevésbé hősiessé a munkáját – az elmúlt 12 évben több ezer kutyát és macskát mentett meg, volt, hogy egyszerre 300 állatért felelt, akiket hóban, fagyban, kánikulában és betegség alatt is ugyanúgy elláttak társával, Krisztiánnal. Lássuk be, erre nem lenne bárki képes.

Pedig ő nem az az alkat, aki „erre született”. Noha a legtöbb állatvédő már gyerekkorában is hazavitt kígyót-békát, Editnél később kapcsolt csak be a küldetéstudat. 

„Nem emlékszem rá, hogy gyerekként ennyire rajongtam volna az állatokért. Volt kutyánk, hörcsögünk, de nem alakult ki erős szimbiózis bennem. Ennek valószínűleg részben az lehet az oka, hogy a családi hátterem nem volt kifejezetten átlagos és kiegyensúlyozott. Az első saját kutyám főiskola alatt került hozzám, egy lengyel hegyipásztor, akit szaporítóktól hoztam Zakopanéból.

Keveset tudtam akkor még a kutyákról és az állattartásról, de úgy beleszerettem ebbe a hófehér maciba, hogy a vonaton csempésztem haza. Azt hiszem, vele dőlt el, hogy mindig lesz kutyám.”

De a menhelyig még hosszú út vezetett. Edit gyerekkorának meghatározó részét pedagógus nagyszüleivel töltötte, és nekik köszönhetően ő is predesztinálva érezte magát a pályára. Pár év tanítás után azonban realizálta, hogy mégsem ez az ő útja – pontosabban nem ebben a formában. A társadalom edukációja mindig is fontos volt számára, csak meg kellett találnia hozzá a neki való csatornát. Mára tudja: az embereket nem (csak) matematikára és nyelvtanra lehet oktatni, hanem az állatok tiszteletére és szeretetére is. Na de ne rohanjuk ennyire előre, ugyanis volt itt még pár karrier-elágazás a Kutyatár előtt. Edit a tanítás után lakberendezőnek tanult, aztán belezúgott a kovácsoltvas bútorokba, ezt követően ingatlanközvetítéssel foglalkozott, és csak a házassága felbomlása, valamint három lánya kirepülése után lépett az állatvédelem útjára. 

Az egykori Philip Állatvédő Egyesületnél kezdte az önkénteskedést, majd később megalapította a Kutyatárat a feladatellátás érdekében. Ekkortájt alakult ki a szennyvíztelep melletti egység, mindössze 14 kennellel. Ez eredetileg síntértelep lett volna, a kaposváriak azonban hangot adtak ellenérzéseiknek: igen, valóban meg kell oldani a kóbor kutyák helyzetét, de nem az elpusztításukkal, hanem a szocializálásukkal és a gazdásításukkal. 

„Folyamatosan eljutottak hozzám azok a szörnyű történetek, amik sorsukra hagyott, megkínzott állatokról szóltak. Azt éreztem, nem bírom elviselni ezt a tehetetlenséget, meg kell tennem azt a minimumot, amire képes vagyok.”

Több ezer kutya, több ezer személyiség

Ahogy a kennel sorai között sétálok, meg-megállok a bociszemek láttán. Ő Dana, meg kellett műteni a lábát, a Hajnal utcából hoztuk el. Ez a kis fehér mudigyerek a családjával került be, a Donnerből hoztuk, hamarosan jön érte egy német család. Aztán itt a francia buldog, már kétszer gazdásodott, de mindig visszakerül ide, pedig olyan jó kutya! Csak épp felelőtlen embereknél volt, akik nem számoltak azzal, hogy az állatnak orvosi ellátás is kell – sorolja, de emlékszik Mandulára is, az én kutyámra, pedig idestova öt éve, hogy elhoztam tőlük: azokat a kölyköket Toponár felől hozták, elég neurotikus alom volt, de szerencsére mindenki jó helyre került. Ha nem tudnám, hogy igazat mond, azt hinném, kamu az egész, de nem, ez az igazság: Edit több száz kutya nevét és történetét őrzi magában, mindenki sztorijára emlékszik, és azt is pontosan tudja, ki hova került. Itt mindenki „A kedvenc” – de pedzegetni kezdem: azért biztos van olyan, aki különösen közel áll a szívéhez.

Igen, ilyen például Hanna, akit a város egy leszakadt részéről, irgalmatlan körülmények közül mentett meg és fogadott aztán sajátjának: az akkor egy év körüli, befilcesedett szőrű kiskutyát egy pincében, az ablakrácshoz kötve tartották, olyan rövid láncon, hogy még lefeküdni sem tudott. A sok trauma ellenére azonban gyorsan felszabadult Edit mellett – végül 11 évet élt, és ahogy Edit fogalmaz: szinte vigyorogva repült a levegőben, olyan boldog volt állandóan. Ebből is látszik: óriási tévhit, hogy a menhelyeken csak traumatizált kutyák vannak, akikkel nehéz együtt élni – türelemmel és szeretettel sokszor pár hét is alatt 180 fokot fordul az állatok személyisége. 

„Nem törvényszerű, hogy a menhelyi kutyával nehezebb. Minden állatnak megvan a maga hozott attitűdje, lelkivilága, és a szaporítótól, vásárból hozott kutya ugyanúgy lehet neurotikus, mint egy mentvény.

Sok kutyánknak nagyon rossz előélete volt, viszont rengeteg inger érte őket, hiszen utcán, falkában, emberek között, vagy akár önállóan éltek, és ezek után, ha biztonságot és szeretet kapnak, és lesz valaki, akihez ragaszkodhatnak, könnyen feloldódnak a régi félelmeik” – mondja, hozzátéve: jelenleg 200 kutyájuk van, és nincs köztük egy olyan sem, akit a hatóság veszélyesnek nyilvánítana, vagy akit nem mernének kiadni sétára. Sőt: az elmúlt 12 évben összesen kétszer harapták őt meg, de ebből az egyik akkor volt, amikor verekedő állatokat akart szétválasztani. (Szóval azt a marást még csak nem is neki szánták.)

„Minden a szereteten múlik. Fontos, hogy aki kutyát fogad örökbe, az edukálódjon az állatok viselkedéséről, értse meg a jeleiket. Ha lenne rá lehetőség, a Kutyatárhoz is épült volna már egy rehabilitációs rész trénerekkel, de ez sajnos egyelőre távoli álmunk marad.” (Apropó: a témáról többek között ITT is írtunk.)

Vannak történetek, amiket már sosem felejt el a Kutyatár

Mondanom sem kell: a rengeteg sikersztori mellett bőven akad trauma és veszteség is a telepen, amit ember legyen a talpán, aki feldolgoz. Pláne úgy, hogy a hatóság és az ítélethozó hivatal sem kezeli túl hatékonyan az állatkínzás ügyét – így gyakorlatilag bárki, bármikor befogadhat állatot, még akkor is, ha aztán nem biztosítja számára a megfelelő ellátást. Vagy még rosszabb: akár bántja is.

A Kutyatár 12 évében sok nehéz történet gyűlt össze, de az egyik különösen mély nyomot hagyott Editékben, sőt, talán minden jóérzésű kaposváriban: a bevezetőben említett Rozi, a kecske tragikus halála. Szándékosan nem mennék mélyen a részletekbe, de mára sajnos összefonódott a menhely története ezzel a sorsfordító esettel, így muszáj róla beszámolnom. 

Editék pár évvel ezelőtt bejelentést kaptak, hogy egy nagyon rossz állapotú szamár kóborol az utcán, senki sem tudja, ki a gazdája. El kellett hozniuk, hiszen közterületen nem maradhatott volna. Ekkor állt elő egy férfi, aki követelte az állatot – a tulajdonjogát viszont soha nem tudta igazolni. A férfi zaklatni kezdte Editet (aki hiába kért segítséget a hatóságoktól, sajnos magára maradt), majd az éj leple alatt belopózott a Kutyatárba, és kivégezte Rozit, a kecskét. Editék másnap reggel találtak rá az elpusztult állatra, aki valaha a menhely legszínesebb egyénisége, szinte kabalája volt, mindenki kedvence. És azt hiszem, ehhez a történethez nem is érdemes több szót fűznöm ahhoz, hogy mindenki érezze a helyzet súlyát. 

Akkorra már több dolog is volt az elkövető számláján: a zsidó temető megrongálása, majd párja életveszélyes szintű bántalmazása után börtönbe került, de mindössze pár évet kapott. Edit és Krisztián azóta is nehezen beszélnek a történtekről, pláne, hogy a hatóságok sem adták meg számukra azt a támogatást, amire szükségük lett volna.

„Éreztem, hogy baj lesz. Régóta tudtam, hogy pszichopatával van dolgunk, és miután sorra kaptam tőle az üzeneteket, kértem a hatóságok segítségét. Ők azonban semmit sem tettek az ügyben.

Rozi halála a legsúlyosabb trauma a Kutyatár életében, a mi életünkben. Valami, amit soha nem fogunk feldolgozni. Szörnyű érzés a tehetetlenség, és az is szörnyű érzés, hogy ez a férfi pár év múlva szabadul. De nincs mit tenni: mennünk kell előre.”

És noha az említett férfihoz hasonló predátorok szerencsére azért nem látogatják a menhelyet tömegesen, az övénél jóval hétköznapibb történetek is okoznak komoly károkat a Kutyatár számára – ez leginkább a hozzájuk bekerülő kutyák állapotán mérhető le. Nem kell ahhoz állatot gyilkolni ugyanis, hogy valaki maximálisan alkalmatlan legyen az állattartásra.

„A számok alapján kijelenthetjük, hogy Magyarországon nem létezik a felelős állattartás fogalma. És nagyon nagy probléma, hogy bárkinek lehet kutyája. Nem ringathatom magam illúziókba, pontosan látnom kell, hogy az én életem során ez már nem is lesz máshogy. Viszont ha folyton ezen bosszankodnék, frusztrált lennék, és nem tudnám elvégezni a munkám. Annyit tudok tenni, hogy megyek előre, és csinálom, kivonulok az állatok világnapjára, a diáknapra, edukálom az embereket, akik minimálisan is nyitottak erre.

Fontos lenne, hogy az emberekben kialakuljon egy olyan szemlélet az élővilág felé, mint például Németországban, ahol tudatosan, felelősen, érzelmileg megalapozottan fogadnak be kutyát az emberek.”

Nem mindenkinek való a kutya 

Bár a fenti sorok alapján azt gondolhatnánk, Edit munkájáért az egész város hálás, a valóság azért nem egészen így néz ki. Edit az elmúlt 12 évben megacélosodott, a határok, amiket pedig felállít, konkrét ellentábort eredményeztek számára. Őt azonban ez nem különösebben izgatja: határozott elképzelése van arról, milyen gazdijelölthöz kerülhet kutya, és ha valakit nem talál alkalmasnak az állattartásra, nem ad neki ebet. Persze erre mondhatják sokan, hogy előítéletes vagy goromba, akár azt is, hogy egy állatnak mindenhol jobb, mint a menhelyen, mindez távolabb sem állhatna a valóságtól: ha választani kell aközött, hogy valaki felelőtlenül visz el állatot, és az boldogtalan lesz, vagy inkább a telepen marad, és rendben van az élelmezése, az oltásai, és játékra is van lehetősége – inkább az utóbbira voksol. 

„Eleinte meglehetősen idealista voltam. Azt gondoltam, aki menhelyes kutyát szeretne, az tisztában van azzal, mekkora felelősséget vállal, és bizonyára jó gazdája is lesz az állatnak. A kezdetekben nem jártuk körbe kellőképpen azt, hogy kinek adunk kutyát, mára – rengeteg rossz tapasztalat hatására – azonban ez megváltozott.

Fontos lenne, hogy az emberek ne impulzusok alapján döntsenek, hanem felelősséggel gondolkodjanak, akkor is, ha bizonyos dolgok belátása fájdalommal jár.

Például nagyon szép, hogy valaki 70 évesen örökbe akar fogadni egy kölyköt, de érdemes végiggondolnia azt is, hogy vajon 15 év múlva is el tudja-e majd látni az állatot” – teszi hozzá. „Roppant kellemetlen, ha nekem kell valakit felvilágosítanom arról, hogy mit is jelent az, ha egy kutya speciális gondozást, több mozgást, több anyagi ráfordítást igényel.”

Ha valaki a Kutyatárból szeretne kutyát, annak első lépésként részletes bemutatkozó e-mailt kell küldenie, mesélnie kell az állatokkal való tapasztalatáról és/vagy elképzeléseiről, a család összetételéről és terveiről. Emellett csak úgy adnak kutyát örökbe, ha az a lakásba is bemehet, és nem zárják ki a közös élettérből. 

„Elsőre talán úgy tűnhet, semmi közünk mindehhez. Márpedig van, hiszen ezekre az emberekre egy élőlényt fogunk bízni, akinek majd meghatározza az életét az új környezete. Nem az a cél, hogy minden kutya az ágyban aludjon és az asztalról egyen, de mégis hogy veszi észre egy gazdi, hogy a kutyája bágyadt vagy nem eszik, ha az udvaron van egész nap, egész életében, megfosztva a családtagok közelségétől, a közös együttléttől? Számomra ez nem kutyatartás.”

Ezek után nem meglepő, hogy Edit meglehetősen sokat keményedett az évek során. Mára nem érinti meg a kritika, és a „kanapétudósokra” is legyint, ugyanakkor a jó gazdihoz került kutyák sikertörténetei segítenek neki abban, hogy haladjon tovább az úton. 

„Biztos vagyok benne, hogy máshogy és jobban is lehet ezt csinálni. De ezt most én csinálom, és a tőlem telhető legjobb tudásom szerint próbálom ezeket az állatokat ellátni. És ezt senki ne kérje rajtam számon, hiszen az életem tettem rá” – teszi hozzá.

Fotók: Kovács Zoltán Tamás / Hepho Photo

Takács Dalma