Három hét, öt város, hatvan fotó – D. Tóth Kriszta gigantikus amerikai képgalériája
2015. augusztus 20.
|
DTK
| Olvasási idő kb. 2 perc
Még friss az élmény, még tombol a „jetlag" (vagyis az időeltolódás miatti kialvatlanság), még nem fogtam föl teljesen, hogy újra itthon vagyok. Felnőtt életem leghosszabb nyári vakációja után néhány nappal összeszedtem nektek a kedvenc fotóimat az utazásról. A teljesség és mindenféle fotográfiai tökéletesség igénye nélkül. Csakúgy, mint tavasszal Isztambulban, most is kizárólag a telefonomat használtam, és most sem az hajtott, hogy minden „kötelezőt" megnézzek és megörökítsek. Inkább egy-egy jellemző hangulat, érdekes részlet vagy különleges pillanat érdekelt. Sok mindent le sem fotóztam, mert úgy éreztem, egyszerűen csak élvezni szeretném az élményt... A három hét alatt öt várost jártunk be, hol hosszabb, hol rövidebb időt töltöttünk el bennük. A végén pedig, Philadelphiában, húsz év után újraegyesítettük a férjem kettészakadt nagycsaládját. Elfáradtunk, feltöltődtünk, élveztük minden percét. Nézzétek végig a képeket, utazzatok velünk ti is! D. Tóth Kriszta képei.
A fotókra kattintva nagy méretű, lapozható képgalériát találsz.
New York, amit nem lehet kihagyni
Los Angeles, az utánozhatatlan
San Francisco, az örök kedvenc
Washington D.C., ahová jó volt visszatérni
Philadelphia, ahol újraegyesült egy régi nagycsalád
Alapélményem volt New Yorkban a szédülés. Nem múlt el hét nap alatt sem, pedig azt hittem, idővel megszokom a hatalmas tereket, a nagy magasságokat, a villámgyors lifteket, a nyaktörő érzést, amikor keresem a szememmel egy épület tetejét, vagy a rémületet, amikor elszáguld mellettem egy metrószerelvény.
Olaszországban láttam először a tengert. És noha kisgyerekként még nem fogtam fel, mit is jelent ez, mai fejjel elképesztően hálás vagyok a családomnak. És nemcsak azért, mert ez az élmény egy életre megalapozta a sós víz és az olasz kultúra iránti rajongásomat, de azért is, mert azóta tudom: sajnos rengeteg embernek nem adatik meg az utazás lehetősége.
1968-ban már programnyelvet írt, 99 évesen még NFT-ket (kriptoműveket) alkotott – Vera Molnar csodálatos élete tárul elénk a Ludwig Múzeum új kiállításán.
„A mai magyar közbeszédben a gondoskodás eléggé szentimentális fogalom. A nőhöz társítják mint veleszületett, ösztönös tulajdonságot, sőt életfeladatot, hogy gondoskodjon. Pont ezért is hagytuk el a címben” – interjú a Ludwig Múzeum Handle With Care című kiállításáról: egy tárlatról, ami összekapaszkodást kínál akkor is, amikor szinte már felőröl a másokkal való törődés.
„Én az aktív pihenést szeretem” – mondogattam mindig, ha szabadnapokról és utazásról esett szó, olyannyira, hogy nem is tudom, hogy nevezik az ellenkezőjét. Passzív pihenés? Furán, már-már pejoratívan hangzik, pedig testnek-léleknek egyaránt fontos lenne, hogy végre megtanuljam: ha nem dőlök időnként hátra magamtól, akkor majd az élet dönt le. Csak az valószínűleg fájdalmasabb lesz.
Leesett, felrobbant, megolvadt vagy más miatt vált ehetetlenné – és mindez a mi konyhánkban történt meg. Csepelyi Adrienn, Fiala Borcsa, Krajnyik Cinti és Tóth Flóra osztják meg a legdurvább konyhai baleseteiket és bakijaikat.
Ki tud-e lépni a bántalmazott az áldozati szerepből, és mi történik, ha az identitása részévé válik, hogy bántották? Mi köze az áldozatiságnak a politikához? Hogyan használják a politikusok eszközként, és visszaüthet-e ez a taktika?