-

Olyan hosszan tudnám ecsetelni a gyerekek idegtépő szokásait, hogy a WMN összes szerzőjének beszáradna a tolla, mire legközelebb használhatná. Úgyhogy fegyelmezem magam, és „a gyerekek szülők ellen elkövetett merényletei" közül csak a verbálisakra koncentrálok. Azokra, amelyek még a legincifincibb, cukimukibb, üntyipüntyibb gyereket is vért szürcsölő sátánzombivá változtatják. Akiből nem, az hazudik. Vagy leszedálta magát. Vagy meghalt. Vagy hazudik. Vagy ezt már mondtam?

Nagyvonalú leszek, és szándékosan átugrom a mi és miért kérdések korszakát. Mivel két gyerekem van, az egykéket is félretolom most az étlapról.

A testvérekre koncentrálok.

Hosszú, hosszú éveket… ja nem… valójában csak napokat töltöttem családi kirándulásnak álcázott kényszerpihenőn az utódaimmal, akik egyébként tök normálisak, most viszont valamiért az összes olyan kártyát előrántották, amellyel a gyerekek a szülőket öngyilkosságba szokták hajszolni. Ha nem a házra fáj a foguk (kis hülyék, nem tudják, hogy mennyi hitel van rajta), akkor nem értem, mi más okuk lehetett arra, hogy az idegösszeomlás szélére taszigálták szegény megmattult tekintetű szüleiket, de hogy mindent bevetettek, az biztos. Hiszem, sőt remélem, hogy minden testvéreket nevelő szülő ismeri az alábbi mondatokat.

1. Anya! Apa!

Tudom, valami extrémre számítottatok, pedig ez a két szó, néhány frontgyanús nap után olyan keményen tud a szülői agy kellős közepébe hatolni, mint egy tökéletesen eldobott darts nyíl a célpont közepébe (jó, ez elég silányra sikerült, de ezekben a mintes mondatokban nem vagyok jó… és?) Aki azt hiszi, az a legszörnyűbb, amikor az ember ott áll egy síró csecsemővel a karján, és vakon próbálkozik, hátha eltalálja, mi baja, az téved. Akkor legalább az nyújt némi vigaszt, hogy a gyereknek se jó. De ahogy megtanulja az ebadta elmondani, mit akar, beindul az anyázások és apázások végtelen sora. Anya, töröld meg, hozd ide, vegyél fel, tegyél le... Persze, persze jól neveltéknél rávarródik a felszólításra egy légy szíves is, de az egymilliomodik ilyennél már ki a f.t érdekel az udvariaskodás. Amikor beszorulsz két gyerekkel két-három órára egy kocsiba, akik valamiért fújnak egymásra, akkor a szokásos „inni, enni, pisilni" szentháromság egyéb hangokkal dúsul fel. Titkos ütések és csípések hangja szűrődik előre. Picit szurkolsz, fájjon csak mindegyiknek, hiszen pontosan tudod: nemsokára úgyis az jön majd az, ami neked fog fájni, mert úgy kezdődik, hogy: „anyaaa". Pedig úgy szeretnéd, ha szépen csendben lejátszanának ott hátul egy orosz rulettet... és kész.

2. Az enyém!

Amikor az egyik elveszi a másik bármijét, akkor biztos, hogy elkezdődik egy rettenetes, sírástól elcsukló hangon, emelkedő hangerővel előadott párbeszéd: „az enyém, nem a tiéd, de az enyém, nem, nem a tiéd!" Ilyenkor szíved szerint félreállnál az autóval, mindkét gyerekülést kivennéd a benne ülő gyerekekkel együtt, majd visszaülnél, és elhajtanál a picsába. De mivel ilyet se csinálni, se érezni, de még csak gondolni se szabad egy szülőnek, nem csinálsz ilyet. Helyette: vagy bizonyítékot követelsz, amely igazolja a birtokviszonyt (ha lúzer vagy), vagy kidobod a birtokot az ablakon (ha az nem a tiéd, nem volt túl drága, és nem a kutyátok), vagy felhangosítod a rádiót (ha van eszed).

3. Nem adja oda!

Tudom, azt hinnétek, ez a mondat csak akkor hangzik el, ha az egyik a sajátját követeli vissza a másiktól. Hahaha! Baromi nagy kapufa (ez az egyetlen sportkifejezés, amit ismerek, becsszó). A „nem adja oda" olyan ász, ami mindent üt… a másik ászt is… sőt még a sakkbábukat is simán leverné a tábláról. Ugyanis nagyon sokféle hangsúllyal elénekelhető. Van a legegyszerűbb: „nem adja oda, pedig az enyém". Ilyenkor az intézkedés is egyszerű… amíg a szülő az erősebb. Van azonban a halk, elcsukló hangon előadott „nem adja oda" akkor, amikor valami közös. Például egy meggondolatlanul hátra adott tábla csoki, azzal a még meggondolatlanabbul elsütött mondattal, hogy „osszátok el". De ennél sokkal súlyosabb a probléma, ha a közös dolog nem fogy el tíz percen belül. Például közös játék, közös állat, közös apa… örök konfliktusforrás marad, mely néha konfliktusfolyammá duzzad. Ugyanis ebben az esetben újabb két iszonytató mondat is refrénszerepbe fúrja magát. Az egyik a „nála volt tovább”, a másik a „most én jövök”. Ilyenkor az utódok azt feltételezik, hogy van benned egy stopper soha le nem merülő kínai gombelemmel, mely folyamatosan méri, hogy kinél, mennyit volt a közös birtok.

Pedig valójában csak egyetlen óra ketyeg benned, az, amelyik akciófilmekben piros számokkal szokott visszaszámolni a robbanásig.

4. Itt én...

Klasszikus térfél vita. Ki feküdt, állt, nézett oda előbb. Ki az, aki illegális határátlépőnek számít, és ki az, aki csak kétségbeesetten védi az ő megtámadott kicsiny hazáját. Én becsszó, nem tudom, honnan vették a gyerekek az „én voltam itt előbb" mondatot, de olyan mintha az anyatejjel szívták volna magukba… mondjuk, amennyi az enyémeknek jutott... mégse ez a legvalószínűbb opció. Mindenesetre úgy dobálóznak ezzel, mint valami kis minihonfoglalók, akik azt hiszik, csak azért, mert egyszer az életben ráültek a kanapé egyik oldalára, az onnantól kezdve egészen a kanapé elporladásának napjáig az ő helyük. Ja, és rohadj meg, ha te nem emlékszel erre a felemelő pillanatra. Ha nem tudod, hogy a gyerekeid közül ki hol volt először, ki mit látott, fogott, ízlelt, szagolt, kisajátítva magának ezzel örökre a helyet, a látványt, a megérintettet, a megszagoltat, akkor te egy nemtörődöm, érzéketlen szülő vagy. Igen, igen. Vagy csak egy hülye, aki megtanította őket beszélni.

5. De én kérdeztem/kértem/mondtam előbb!

Ha valamelyik gyereked kér valamit, és te teljesíted azt, könnyen szembetalálhatod magad egy egyszemélyes esküdtszékkel, amelyben a másik gyereked néz rád szemrehányó pillantással. Persze nem mélyülhetsz el túlzottan ebben az olvasmányban, a szem után ugyanis rögtön a száj is hányásra nyílik: és megkapod, hogy te egy igazságtalan némber vagy, aki szarik a kronológiára, mert úgy adsz inni a egyiknek, hogy a másik már öt perce kért, és még nem kapott egy kortyot sem. Esetleg rossz időrendben segítesz a háziban, pedig már tegnap megbeszéltétek a sorrendet. Tehát: vagy a memóriáddal van baj, vagy egyszerűen képtelen vagy betartani az ígéreteidet, de hogy szar alak vagy, az biztos. Ennek az „én kérdeztem előbb"-nek a párja: a „de ő többet, nagyobbat kapott". Szerintem nincs (mondjátok, hogy nincs lécci, lécci, lécci!) anya, aki még ne jött volna zavarba attól, ha valamelyik utódja kivételezéssel vádolta meg. Az „ugyanannyira szeretlek" mondat, és annak valamennyi bizonyítéka ugyanis simán eltörpül egy nem milliméternyi pontosan félbeszakított lapkarágó hátranyújtásakor. Évek kellettek hozzá, mire rájöttem, az ilyen esetekben szülői toroknak szegezett „őtjobbanszereted" pengét csak egyetlen válasszal lehet egyszer és mindenkorra kirúgni az utód kezéből, ami így hangzik: „igen".

6. Nem én kezdtem!

Testvéreknél a kronológia kulcsfontosságú. Mintha a hülyeség alól felmentést jelentene, hogy ki volt hülye előbb. Érdemes ezt csírájában elfojtani, ugyanis politikai pályafutások sora épül erre az elméletre. De ne menjünk el ebbe az irányba!

A „nem én kezdtem"-mel a gyerek tulajdonképpen felszólítja a szülőt arra, hogy játsszon vele. Nyomozósat. Gigazsákutca, csak szólok, ugyanis, ha nem vagy Columbo, akkor soha nem fogod megtudni, ki kezdett és mit. Pontosítok: ha az vagy, akkor se fogod megtudni. Te ugyanis az a Columbo leszel, aki egyetlen bűntényt se fog feltárni pályafutása alatt, viszont minden epizód végén lelőnek. Épp ezért a tapasztalt szülő tudja, hogy ilyen játékba soha, ismétlem: soha nem szabad belemenni. Szigorúan tilos a „mit?" és az „akkor ki?" kérdéseket feltenni. Helyette automatikusan rá kell vágni, hogy: „nem érdekel ki kezdte", és hogy „ilyet nem szabad csinálni". Mert aki kíváncsi, az a fenti kérdésekre adott válasz végére, az garantáltan behozza Medveczky Ilonát ráncok tekintetében.

7. Unatkozom

És itt van minden gyerekmondat legaljasabbika, amit nemcsak testvérek, de egykék is hajlandók elsütni, méghozzá olyan arckifejezéssel, mintha unatkozásukért a szülő lenne a felelős. Olyan arc ez, amit a főnök vesz fel, amikor láblógatáson kapja az alkalmazottját. „Unatkozom, tehát te, te szülő, te nem jól végzed a dolgod. Hiszen neked, te kis nyomorult csicska, az lenne a dolgod, hogy engem állatira lefoglalj. És lehet, hogy próbálkozol, lehet, hogy a nap huszonnégy órájából huszonhármat velem foglalkoztál, de akkor is itt van ez az egy, amivel… amivel én most mit csináljak?”

És ez, ez a mondat, ami tulajdonképpen nem is mondat, csak egy szó: „unatkozom!" Ez az eredője tulajdonképpen az összes többi őrjítő gyerekmondatnak is. Mert nincs idegtépőbb az unatkozó gyereknél… talán csak az unatkozó felnőtt. Becsszó, nem ide akartam kifuttatni, de hát ha egyszer ez is egyfajta tanulság: értitek most már, hogy miért vagyok én ilyen elképesztően nemidegtépő… vagyis jó fej? (A kérdés költői. Szigorúan az.)

Kormos Anett

A fotó illusztráció