Régen tényleg számított a méret: ezért olyan kicsi az ókori szobrok pénisze
Rovattámogatás
Ha az ókori, meztelen férfiakat ábrázoló szobrokra gondolunk, két dolog biztosan eszünkbe jut. Az egyik, hogy a testük ábrázolása majdnem teljes mértékben megfelel a mai férfiideálnak: kidolgozott felsőtest, izmos és széles vállak, erős karok, combok. A másik, hogy egy apró részlet azért mégsem stimmel – méretarányosan is, de a mai átlaghoz képest meg pláne, extra kicsi a péniszük. A jövő hét hétfő esti, egyben évadzáró Ki vele! epizód témája a meztelenség és a prüdéria, Dián Dóri pedig ennek kapcsán járt utána, miért is olyan aprók az ókori szobrok péniszei.
–
Tökös – mondják arra, aki bátor, határozott, erős. Ezek klasszikusan férfias tulajdonságok, a mai társadalomban pedig a férfiasság elsődleges szimbóluma a pénisz. És bár ma már közhellyé vált mondás, hogy „a méret nem számít”, a korszellem szerint a nagy, meredező pénisz a kívánatos és férfias.
És akkor most gondoljunk a Laokoón-csoportra vagy Glükón Farnese-Hercules szobrára: kidolgozott, a mai ideálnak szinte tökéletesen megfelelő meztelen férfitesteket ábrázolnak, egy kivétellel:
olyan kicsi a péniszük, amiket a „Szex és New York” Samanthája lesajnálóan csak minivirsliknek nevezne.
De vajon miért aránytalanul kicsi az ókori szobrok pénisze? Évezredekkel ezelőtt ez volt az átlag? Esetleg a prűd szobrászok kimondatlanul is megegyeztek abban, hogy lekicsinyítik a szobrok férfiasságát? Vagy netalántán így akartak spórolni a márvánnyal?
Egyik felvetés sem helyes, de az ókori szobrok pici péniszeire a történészek szerencsére már megtalálták a választ. Nem a prüdéria és nem is a spórolás áll a háttérben, hanem egy sokkal egyszerűbb magyarázat: a korszellem.
Kicsi pénisz – nagy intellektus
Az ókori Hellászban teljesen más képzeteket társítottak a férfiak péniszéhez, mint manapság. Az ókori görög társadalom és kultúra erősen férfiorientált volt, amiben fetisizálták a tökéletes férfitestet, és a nagy pénisz nemhogy nem volt kívánatos, de egyenesen kiábrándítónak és alantasnak tartották. Arisztophanész ókori görög drámaíró az ideális férfi jellemzőit így írta le: „csillogó mellkas, fényes bőr, széles vállak, apró nyelv, erős far és kis farok”.
Ennek oka, hogy az akkori férfiideál szerint a férfi legfőbb erénye az intellektus volt, ehhez pedig hozzátartozott az önmegtartóztatás is. A pénisz akkoriban nem a hatalom és az erő szimbóluma volt, a demokrácia bölcsőjében sosem tekintettek rá így. A férfiasság az elme pallérozottságából következett, ez kellett ugyanis ahhoz, hogy a férfi megfelelően tudja ellátni feladatát: a vérvonal továbbvitelét, a családja egyben tartását és a polisz, azaz a városállam ügyeinek intézését, megvitatását.
Azokat a férfiakat pedig, akikről szobrot faragtak, mind okos, megbízható, becsületes és csodálatra méltó elmeként akarták ábrázolni, ennek pedig szerves része volt (szó szerint) a kicsi és ernyedt pénisz.
A minifallosszal az emberi minőségüket akarták kifejezni e szemlélet szerint – ezt bizonyítja az is, ahogyan a kevésbé csodálatra méltó embereket ábrázolták.
A szatírokat, paráznákat, bolondokat és züllött embereket rendszerint hatalmas, ágaskodó megapéniszű, félig állat, félig emberszerű lényekként jelenítették meg, akiket sem önmérséklettel, sem gondolkodással nem lehetett megvádolni. A hatalmas fallosszal a kulturálatlanságukat, barbárságukat, vadságukat fejezték ki, logikus tehát, hogy a kiemelkedő személyek és elsődleges nemi jellegeik mindennek az ellentétei voltak.
Kalapács, véső és levél
Sokat változott tehát a péniszről és a hozzá társított emberi minőségről alkotott társadalmi kép az évezredek során, és míg az ókori görög szobrászok a korszellem szerint megmutatták alanyaik hímtagját annak érdekében, hogy mindenki tudja, milyen kiváló emberek (vagy istenek), eljött az az idő is, amikor a pénisz mindennemű ábrázolása egyszerűen közönségessé és közszeméremsértővé vált a közvélemény szerint. A XVIII. századi kurátorok például kíméletlenül estek neki rengeteg szobor hímtagjának, és rosszabb esetben vésővel, kalapáccsal, jobb esetben a falloszra applikált fügefalevéllel tették az akkori nézetek szerint a nyilvánosság számára elfogadhatóvá a több ezer éves szobrokat.
Ezekből a lekalapált minipéniszekből egyébként a British Múzeumnak egy egész fióknyi gyűjteménye van. Az ókori görög szobrászművészeti stílust átvették aztán az ókori rómaiak, és később a reneszánsz művészek is, így lehetséges, hogy Michelangelo Dávid-szobrának is a testéhez képest igencsak minipénisze van, amit 1912-ig egy szintén nem túl nagy fügefalevél takart az erkölcsösség jegyében.
„Biztos kicsi a p.cse”
Manapság már egészen más megítélés alá esik mind a meztelenség ábrázolása a művészetben, mind a pénisz méretéhez társított tulajdonságok. A XXI. században a kicsi péniszt a gyengeséggel, férfiatlansággal azonosítják, és teljesen átlagos méretekkel bíró férfiak is azon szoronganak, hogy túl apró a nemi szervük.
Arról, aki túlságosan maszkulinnak akarja mutatni magát, azt feltételezi a közvélemény, hogy apró falloszát igyekszik kompenzálni a viselkedésével, és akkor még nem említettük a drága német autók és péniszméret összefüggéseit illető sztereotípiákat.
Megállapítható tehát, hogy a férfiak emberi minőségét a korszellem egy része még ma is a péniszük (vélt) mérete alapján igyekszik megítélni, csak már ellenkező előjellel.
A Ki vele! következő, egyben évadzáró adásában a meztelenség és a prüdéria témáját járja körbe Náray Tamás, Kormos Anett, Fajgerné Dudás Andrea, Szél Dávid, D. Tóth Kriszta és Csepelyi Adrienn moderátor. Ha kíváncsi vagy, ki hogyan viszonyul a meztelen testéhez, és mit gondolnak a vendégek, hogyan érdemes erről a kényes kérdésről beszélni a gyerekekkel, akkor nézd meg a beszélgetést június 10-én hétfőn este 21 órától a Viasat3-on!
Kiemelt képek forrása: Wikipedia/ Photoed by User:Mountain; Wikipedia/ Sharon Mollerus
