-

A középiskolai felvételik rendszere a világon mindenhol komoly kihívások elé állítja a gyerekeket, a szülőket és az iskolákat. Japánban ilyenkor megugrik a fiatalkori öngyilkosságok száma. Indiában sokkal több gyerek szökik el otthonról. Amerikában civil szervezeteket hoztak létre a szülők az állami felvételik megreformálására. Hogy miért? A világon mindenhol ugyanazok az okok.

Mert 45 perc, vagy egyetlen teszt nem elegendő arra, hogy egy gyerek valódi tudását lemérje. Ez így csupán a pillanatnyi teljesítményről adhat számot.

Mert a felvételi épp a tinédzserkorra esik, ami egyébként sem könnyű időszak, és ez az extra terhelés stresszt, szorongást okozhat, ami nemcsak az egészséget veszélyezteti, de a családi konfliktusok számát is megnöveli.

A teljesítmény érdekében a szülők és a gyerekek is extrém terhelést vállalnak. A szülő tudja, hogy a gyerek jövője szempontjából fontos a jó iskola. Jönnek a különórák, a magántanárok, a jó jegyek iránt támasztott elvárás. A gyerek szeretne ugyan megfelelni a szüleinek, tanárainak, ám közben (mivel kamasz) próbálgatja a határait, szeretne nemet mondani, önálló döntéseket hozni, meg egyébként is, csak azt akarja, hogy hagyják békén. A családi együttléteket sötét árnyként lengi be a felvételi réme.

És nem utolsó sorban az is elég nagy baj, hogy az egész felvételi rendszer fordított logikára épül: a gyermekjogi megközelítés szerint ugyanis

a gyerek szükséglete, képességei és fejlődése érdekében kellene NEKI (a gyereknek) iskolát választania – és nem az iskolának a saját szükségletei, férőhelye és programja szerint diákot.

Van a történetnek egy nagyon praktikus és kézzelfogható része: a felvételi tesztek összeállítása. A statisztikák tanúbizonysága szerint a tesztek országos átlaga néha 50 százalék alatti (ez volt a tavalyi matematika felvételinél). De soha nem volt még 80 százalék feletti. Ezt tényleg így kell csinálni? Tényleg a gyerekek töredékének lehet csak meg az az élménye, hogy sikeresen veszik az akadályokat?

Mi lehet a baj? Vagy ennyire felkészületlenül érkeznek a gyerekek, vagy valami komoly gond van a tesztek összeállításával. Az is lehet, hogy nem ugyanazt a nyelvet beszélik az iskolákban oktató pedagógusok és a tesztek összeállítói? Lehet, hogy ennyire rontja a teljesítményt az izgulás?

Bármi is áll a háttérben, nagyon fontos lenne, hogy tegyünk valamit. Ha a stressz megfelelő kezelésének hiánya az ok, akkor legyenek tréningek, felkészítések, amelyek segítik ebben a gyerekeket. Ha pedig a tudás kevés, akkor érdemes utánamenni: tényleg minden iskola tudja-e, milyen tananyagból lesz a vizsga?

Hogy ez miért ennyire fontos? Mert egész egyszerűen jogtalan. Gyerekjogi szempontból fontos alapelv, hogy nem lehet olyan anyagot számon kérni a gyereken, amit nem tanítottak meg neki.

Nem azért jár a gyerek suliba, hogy jól megírja a felvételit (dolgozatot, vizsgát), hanem azért, hogy megszerezze azt a tudást, ismeretet, és azokat a képességeket, amelyekről azt gondoljuk, majd a felnőtt, önálló életében segíteni fogják őt.

„Hangsúlyozandó, hogy az a típusú tanítás, amely elsődlegesen az ismeret növelésére törekszik, a versenyzést ösztönzi, és a gyerekek túlzott terheléséhez vezet, súlyosan gátolhatja a gyermek harmonikus, szellemi és fizikai tehetségének és képességeinek a lehetőségek legtágabb határáig való kibontakozását.” – Így szól az ENSZ Gyermekjogi Bizottságának 2001-ben hozott általános kommentárja.

Mondják, hogy nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk. Ha viszont így van, vajon milyen életleckét tanít a gyerekeinknek egy ilyen vizsgarendszer? A kiszolgáltatottságét? A „bármi megtörténhet” tanulságát?

A szerencse szerepére akarjuk őket megtanítani? Vagy arra, hogyan küzdjenek, hozzák vissza a veszett ügyeket (például egy szóbelivel)? Vagy arra, hogy mennyire fontosak a kapcsolatok, az ügyeskedés és a helyezkedés? Mert a felvételik után garantáltan beindulnak a szülők, és elkezdik szervezni, kutatni, keresni, hogyan tudják a gyereküket valahogyan bejuttatni adott intézménybe – a rosszul sikerült írásbeli ellenére is.

Feltétlenül így kell ennek lennie?

De ami még fontosabb kérdés: tényleg ez a legjobb módja annak, hogy a gyerekek az iskolarendszer következő fokán folytassák tanulmányaikat? Azt mérjük a középiskolai felvételin, amit tényleg mérni akarunk? Mi alapján, és kiket válogatnak ki az iskolák? Mi alapján, és hogyan döntenek a gyerekek és szüleik a továbbtanulásról?

Elképesztően fontos kérdések ezek, melyekre el kellene kezdeni olyan válaszokat adni, amelyek tiszteletben tartják a gyerekek jogait, érdekeit, és azt szolgálják, ami az oktatás valódi célja: megerősíteni a gyerek készségeit, tanulási és más képességeit emberi méltósága, önbecsülése és önbizalma kibontakoztatása által*.

Dr. Gyurkó Szilvia

 

*ENSZ Gyermekjogi Bizottság 1. sz. átfogó kommentár, 2001.