Ne hagyd egyedül a gyereket a kütyükkel! – beszélgetés Panyi Anna pszichológussal

-

Kárpáti Judit: Úgy tűnik, mintha kevéssé vennénk tudomást arról, hogy nem csupán egy jelentős változás küszöbén állunk, hanem már benne is vagyunk. Csak nézzük, ahogyan a digitális világ egyre jobban körülfon bennünket, és sokan nem igazán érzik, hogy mindenkinek meg kellene találnia ebben a saját feladatát. Vajon miért ilyen lassú a reakciónk?

Panyi Anna: Nagyon felgyorsult a fejlődés üteme. Mire alkalmazkodnánk egy technológiai újításhoz, addigra már egy újabb jön. Ha összehasonlítjuk, hogy száz évvel ezelőtt milyen változások következtek be, és milyenek mostanában, óriási a különbség. A technológiai fejlődés halad, nem állítható meg, ám ez sokkal gyorsabb, mint ahogy emberileg tudnánk ehhez alkalmazkodni. Ez nagyon jól kirajzolódik, ha a fiatalabb generációk és az internet, a mindenféle kütyük kapcsolatát nézzük. Készségszinten kiválóan tudják használni ezeket a dolgokat, nagyon gyorsan átlátják a struktúrákat. Sokkal jobbak ebben, mint az idősebb generációk, de a személyiségük még éretlen hozzá, ezért sokkal védtelenebbek.

Nem tudják, milyen következménye lehet emberileg ezen technológiák használatának. Ez tipikusan olyan állapot, amelyben együttesen van szükség a különböző generációk tudására.

K.J.: Ez nem könnyű akkor, amikor a szülők idegenkednek a technológiától, illetve sok esetben szabadon átadják a terepet a gyereküknek.

P. A.: Érdekes félelem ez a mostani szülőkben. Az X generációs szülő és a Z, Y vagy ma már az Alfa generációs gyerek közötti jellemző különbségek szülik ezt. Hogy én, a szülő ehhez nem értek, nem tudom, hogyan lehetne egyáltalán hozzászólni, a gyerek pedig ezzel kel, és ezzel fekszik, profi benne. Az volna a jó megoldás, ha nem csupán készségszinten hanem pszichológiai érettség szempontjából is felelősségteljesen használnák a gyerekek a kütyüket, ebben viszont a szülők kompetenciája a jobb. A különböző generációk más szinten fogják meg a dolgokat, éppen az eltérő élettapasztalat miatt. Ha ezek a nézőpontok összeadódnak, előremutató dolog sülhet ki belőle.

K. J.: Néha könnyebb azt hinni: régen minden egyszerűbb (és ebből adódóan jobb) volt. Hogyan számolhatnánk fel ezt a „régen minden jobb volt” attitűdöt?

P.A.: Sokszor nehezünkre esik alkalmazkodni a változáshoz. Számos nézőpontból lehet nézni ugyanazt a dolgot: egy negyvenes is válhat rugalmatlanná, és egy hetven-nyolcvanéves is korszerű. A két véglet rossz irányba vezet: ha valaki csak az új technológiáknak él... vagy pedig teljesen kizárja az életéből.

Van olyan szülő, aki teljesen letiltja a gyerekét az összes digitális kütyüről, mondván: „az ő gyerekkorában is fára másztak", azt viszont nem veszi észre, hogy mivel ez a mindennapjaink része, a gyereket kizárja a saját mikroközösségéből, így ő nem tud kapcsolódni hozzájuk.

Az arany középutat kell megtalálni, hogy a technológiai újítások bevezetésének mi az a szintje az életünkben, ami még segít minket a mindennapokban, és nem lép át egy határt. Ennek megtalálása azonban szubjektív, mindenkinél máshol vannak a határok.

K. J.: A robotika előretörésével biztosra vehetjük, hogy teljesen átalakul a munka világa. Foglalkoztat az a kérdés, hogy morálisan milyen hatással lesz ránk, ha más elfoglaltságot kell találnuk? Hiszen a munka ideje jelentősen lerövidül, akár a nullára is csökkenhet.

PA: Ha ennyire drasztikusan megváltoznak a körülmények, az nagy változásokat fog szülni. Az, hogy kevesebbet kell dolgozni, önmagában még nem vetít előre semmilyen negatív változást. Sokkal inkább az a fontos, mennyire látjuk értelmesnek az életünket vagy azt, amit csinálunk. A kulcs továbbra is az lesz, hogy megtaláljuk a jelentésteliséget a létezésben. Ezt segíthetik vagy nehezíthetik a társadalmi, környezeti tényezők. Ma azt látom, hogy nehezen tesszük le a munkát. Amikor régen egy földművelő hazament, nem is volt kérdés, hogy aznap már nem dolgozott tovább.

A mai intellektuális munkákat sokkal nehezebb szimbolikusan letenni. A jelenlegi társadalomban van egy nyomás, mely a teljesítményed alapján értékeli, hogy mennyire vagy hasznos.

Ebből adódik az a képzet, hogy amikor éppen nem termelek hasznot senkinek, nem teljesítek, akkor tulajdonképpen minek is létezem. Nagyon népszerű most a „mindfullness”, a jóga, a meditáció, ami ellene hat ennek a felgyorsult világnak, a pörgő ritmusnak. Hogyan találod meg a lassítás, akár a megállás lehetőségét, hogy egy picit ne csinálj semmit, csak azt figyeld, ahogyan lélegzel, ellazítod a testedet. Hiszen mi ez, ha nem „teljes haszontalanság"? A GDP szempontjából legalábbis. Mégis valahol ez a kulcsa annak, hogy az kikapcsoljunk, megtaláljuk a saját ritmusunkat, és a helyünket a világban. Tehát önmagában azzal nincsen baj, hogy kevesebbet kell dolgoznunk, csak ez egy pszichológiai feladvány lesz, amit jól kell megoldanunk.

K. J.: Azért ebben elég nagy a veszély, nem? Hogy hirtelen lesz idő magunkkal foglalkozni, és válaszokat keresni az életre.

P. A.: Valóban, hiszen ha napi tíz-tizenkét órákat dolgozol, nincs időd válaszokat keresni vagy találni, mellbevágó lehet, ha hirtelen szembe kell nézni magaddal. Azonban ebből növekedés is származhat, mert kiderül, mennyire fontos, hogy ne csak sodródjunk az életben, hanem legyenek céljaink, és lássuk, hogy hol vagyunk ebben a nagy egészben. Ha most nehéz is elképzelni, hogy nem kell dolgozni vagy csak sokkal kevesebbet, de eljöhet ez az idő, és mindenképpen új válaszokat kell találnunk magunknak. Hogy mi a létezésünk célja.

K. J.: Egyes nézetek szerint a technológiai fejlődés megoldást jelent majd az emberiség nagy problémáira, ami elég optimista forgatókönyv. Vannak, akik épp az ellenkezőjét vizionálják.

P. A.: Szerintem az emberiség problémái sosem oldódnak meg, csupán újrafogalmazódnak, új köntösben térnek vissza.

Nem hiszek abban, hogy egyszer csak minden komoly problémára találunk megoldást. Sem a világ, sem az ember nem ilyen. Nem létezik olyan, hogy találunk egy nyugvópontot, és nincs tovább.

A problémák, a kérdések gerjesztik a fejlődést, növekedési potenciál van az összes változásban. Ha abban gondolkodnánk, hogy a problémák egyszer megoldódnak, és egy ideális, tökéletes világ jönne létre, az a tiszta linearitást jelentené. Szerintem nem véletlen, hogy az emberiség történetében eddig még soha nem jött el ez a pont. „A történelem ismétli önmagát". Ezt a ciklikusságot, örök körforgást több szinten megéljük a világban, a természetben, az emberi életben. Krízisek mindig voltak, és lesznek is, mert szükségünk van rájuk a fejlődéshez. Ha elkezdünk toporogni, nem lesznek rossz irányok, de jók sem, és akkor nem fejlődhetünk tovább.

Kárpáti Judit

(A portrét Hollósi Zsófia készítette.)