–

Rögtön az elején sokkoló vallomással kezdem, de vállalom: évek óta segítséggel vezetem a háztartást, hetente jár hozzánk takarítónő (aki sokkal több annál), és legalább hetente megesik, hogy nem otthon vacsorázunk – úgy, hogy a napközbeni étkezések nagy része is házon kívül zajlik (néha csomagolok ebédet, de nem túl gyakran). Szóval a házimunkahelyzetem a karantén előtt több mint ideális volt. Olyan, amire egészen pontosan gyerekkoromban vágytam, amikor minden rohadt szombaton ki kellett takarítanom a szobámat, részt kellett vennem az egész ház kiglancolásában. Már akkor is utáltam… és ez most is így van. Mégis: sokat ad nekünk az, hogy ezeket most meg kell csinálnunk.

De tényleg nem takarítottam eddig?

Csepelyi Adrienn nemrég leírta, hogy akkor érdemes segítséget igénybe venni a háztartásvezetésben, takarításban, ha te rentábilisabban el tudod tölteni azt az időt, amit erre szánnál, vagyis több pénzt tudsz keresni a takarítás ideje alatt, mint amennyit elköltesz arra, hogy ezt más csinálja meg. Ezzel nekem sosem volt problémám, valószínűleg azért, mert felnőttkorom kezdetétől sokkal többet dolgoztam, mint amit a józan ész diktált (és mint napi nyolc óra), így minden körülöttem élő pozitívan üdvözölte, hogy legalább a házimunka terheinek egy részét leteszem. Ezért soha senki nem vágott pofákat arra, hogy nem én takarítok.

Persze ettől még nagyon is sok mindent csináltam a háztartásban, napi szinten. A heti takarításon túl ugyanis minden napra jut valami, főleg egy olyan háztartásban, ahol négyen élnek és napi főzés folyik (ami, ugye, szintén a házimunka része).

És még ennek ellenére is sokkolt és megdöbbentett, hogy mennyire nagy munka a heti takarítás. Nem egy ablakpucolós, függönymosó tavaszi nagytakarítás, csak egy sima, porszívózós, portörlős, ruhaelpakolós, alapszintű tisztaság- és rendelérős dolog, amit több mint tíz éve nem csináltam…

Mind tanulunk – magunkról is meg a helyzetről is

Nekem az egyik fontos tanulásom az elmúlt hetekben az volt, hogy azokon kívül, akikről eddig is tudtam (és akiknek ezért szüntelenül hálás voltam), mennyi „titkos” segítőm van, akik nagyon sokat tesznek azért, hogy nekünk ilyen kényelmes életünk legyen.

A családunk és a hetente csodát tevő takarítónőnk mellett a lányaim óvodája minden munkatársának nagyon hálás vagyok, akik a tanulás és a szórakozás mellett gondoskodnak arról, hogy tiszta és rendes körülmények között legyenek a gyerekeim – ezt most nekünk kell megtennünk, és néha elég nehéz (mert a gyerekek állati nagy kupit tudnak csinálni, ha egész nap otthon vannak, és eddig ezt a kupit valószínűleg az oviban csinálták). És azok a segítők is nagyon hiányoznak, akik az ő napjaikba visznek színt, bébiszitteléssel, sporttal, tanulással.

De azt is megtudtam, hogy a lányaimat az óvodában szuper rendrakókká képezték ki, akik dalolva pakolják helyre a legnagyobb kupihalmot is – már ha megvan a dolgok helye. Így aztán mi is beálltunk azoknak a családoknak a sorába, amelyek igenis kihasználják a helyzetet, hogy többet vannak itthon, és lomtalanítással igyekeznek kényelmesebbé tenni az otthonukat. Pedig az első két hétben ezt sem gondoltam volna, de azóta valahogy elsimultak a fölösleges dolgok, és többször (de persze nem mindig!) sikerül arra koncentrálnunk, ami előre visz.

És egészen megszerettem a takarítást is, de arra azért nem vennék mérget, hogy a függönymosásra is sor kerül – akármeddig tartson a karantén.

Abban viszont maximálisan biztos vagyok, hogy a legnagyobb örömmel, és még nagyobb hálával adom vissza a feladatokat azoknak, akik a karantén előtt segítették az életünk kényelmét. De ezentúl biztos, hogy jobban figyelünk arra, hogy ezt ők is kényelmesebben tehessék. (És még egy segítő szándékú ötlet: aki olyan helyzetben van, hogy megteheti, igyekezzen támogatni a segítő szakmában munka nélkül maradó dolgozókat, takarítónőket, bébiszittereket, edzőket és külön tanárokat, akár előleggel, akár a helyzet szülte fizetős online lehetőségek igénybevételével. Szerintem ez is lehet az összefogás része.)

A gyerekekkel való foglalkozás ugyanis talán nem házimunka… de feladat, és nem könnyű

Tudom, hogy a szuperanyák elit klubja most talán kivet magából (bár azt hiszem, eddig sem voltam tag), de nekem a „házimunkák” legkeményebbike jelenleg az, hogy mindent megadjunk a gyerekeinknek, akiket eddig – egészen őszintén – egy egész kis csapat szórakoztatott és nevelt velünk együtt. Az óvoda mellett sportprogramok és rokonok hosszú sora dolgozott azon, hogy este tízkor boldogan hajtsák nyugovóra az okos és éber kis fejüket. Hát, most hiába van még mindig több minden értelemben lefárasztó felnőtt körülöttük, mint a legtöbb karantén-háztartásban, ez inkább tizenegy körül szokott megtörténni.

Mert sem fizikálisan, sem szociálisan, sem mentálisan nem tudunk elég izgalmat nyújtani ahhoz, hogy kellőképpen elfáradjanak. És – igen – sosem éreztem magam szaranyának ilyen sokszor egymás után, pedig higgyétek el, nincs gond a szülői önbizalmammal.

Gyakran hallott mondás a kisbabákkal kapcsolatban, hogy régen egy egész falu nevelte fel a gyerekeket, nem pedig izolált nukleáris családok küzdöttek, mint malac a jégen. A kisbabáknál tényleg általános az izoláció, de szerintem a gyerek közösségbe kerülésével megkapjuk mi azt a falut, csak nem vesszük észre. Ez a helyzet most kegyetlenül rámutat erre.

A napi öt étkezés az naponta ötféle étel

Ennek a rámutatásnak a része az is, hogy mennyire kevés volt a terhelésünk (az enyém legalábbis biztosan) a gyerekeink etetésével kapcsolatban. Én ugyanis, hiába imádok főzni, a napi vacsorafőzést leszámítva elég megúszósan toltam eddig. Most, hogy naponta ötféle ételt kell kitalálnom és hetekre előre megterveznem, nem mondom, hogy nem kapok néha mattot. Pedig azt gondoltam, hogy ebben aztán igazán profi vagyok. Az első két hétben ellőttem a korábban bevált tartalékaimat, azóta a kihívás okozta inspiráció okán bevállalt extrém ötletek és a durva megúszás között sodródom, akár egy napon belül is.

Persze ez a megúszás sem az a megúszás, ami régen volt, hiszen egy igazán sűrű napon nem melegszendvics volt a „lógós” ebédünk, hanem beugrottunk egy közeli gyorsétterembe, és ott kiélveztük más munkájának az egészségtelen, de elég finom gyümölcsét. Most ez sem elérhető, mint ahogy a sima éttermek sem, maximum házhoz szállítással, ami könnyít ugyan, de nem tehermentesít teljesen.

K. E. (vagyis Karantén Előtt) egy igazi megúszós nap úgy nézett ki, hogy a gyerekek a nagyszülőknél gyűjtöttek szuper élményeket, a vacsoráról egy étterem gondoskodott, a lakás pedig más keze munkájának köszönhetően volt tiszta – hát ez most teljességgel elképzelhetetlen. Így aztán most tudjuk csak igazán értékelni a rengeteg segítséget, amit eddig kaptunk.

Szóval én az idén nem tartok házimunkamentes napot. Tartottam eleget, és azt hiszem, nem voltam elég hálás értük.

Nekem ez az egyik tanulásom ebben a helyzetben – és persze tudom, hogy azoknak is több feladat szakadt a nyakukba a homeschoolinggal megfejelt home office-olásban a home-étkezésekkel és a home time-okkal, akik eddig is derekasan helytálltak. Ez próbatétel mindannyiunknak. Feszegessük a határainkat, amennyire tudjuk, és amikor már nem megy… na, akkor tartsunk házimunkamentes napot. Ne akkor, amikor a naptár szerint kellene. A naptárat ugyanis a legtöbben úgyis kibaszhatjuk a kukába jelenleg.

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images