Július 14., 13.27

Nos, drága naplóm, örömmel jelentem, hogy nem szerencsétlenkedtem el, legalábbis nem annyira, hogy egy kevésbé őszinte mosoly kíséretében a szerkesztőség rituálisan feltessékeljen az 5-ös buszra, hogy aztán menjek, amerre látok. Nem. Itt vagyok, és jól vagyok. És dolgozom. És ami még annál is jobb: tanulok.

Tőlük, róluk, magamról, na meg arról, hogy milyen lesz az a következő pár évtized, amit munkával fogok tölteni. Mert a suli vége egy japán gyorsvonat sebességével száguld az arcomba, és ideje felkötni azt a bizonyos nadrágot. Még jó, hogy az elmúlt 365 napnak hála elkezdtem kapiskálni, hogy mi vár rám.

Az első és talán kevésbé megdöbbentő felismerés: diploma ≠ bölcsek köve. Keserű, de ez van. Bőven lesz még mit megtanulni a következő években, ami nem baj, hiszen ez sokkal célirányosabb folyamat. Csak érdekes a saját bőrömön megtapasztalni.

Aztán szembejött egy másik varázsszó: határidő. Nem, nem volt ismeretlen fogalom, csak sokkal nagyobb nyomatékot kapott. Mert ha egy egyetemi leadandóval kicsúsztam az időből, csak magamat szívattam meg. Megkaptam az egyesem, amit így vagy úgy, de kijavíthattam. Most, ha késem egy cikkel, nem magamnak teszek keresztbe. Hanem mindenki másnak. Egy precízen (és kb. tizenhatezer Excel-táblázat segítségével) megszervezett munkafolyamat része vagyok, ami az én hibámból is megcsúszhat. Azt hiszem, ezt hívják felelősségnek.

És akkor még ott van, hogy ez nem jegyre megy. Úgy értem, hogy nincs mindig a munkámra egyértelmű, kézzelfogható visszajelzés. Nem jár minden egyes jól megírt cikkért buksisimi, ahogy tockos sem a kevésbé jókért. Persze, hát nem vagyunk óvodások! Félreértés ne essék, nem panaszkodom, rengeteg jó szót kapok, és ahogy láttam, mindenki értékeli a másik teljesítményét. Inkább arról van szó, hogy az ember lánya hozzászokik ahhoz, hogy mindig értékelik, például egy osztályzattal. De rá kellett jönnöm, hogy a legnagyobb és végső soron a legjobban eső dicséret az, hogy számítanak a munkámra. (És még a számlát is ki lehet állítani érte, hurrá!)

És ha már munka: az sem mindig könnyű. Mert hiába álommeló, bizony, néha meg kell szenvedni vele. Vagy inkább érte. Amikor nincs ötlet vagy nem jönnek a szavak, és órákig bámulom a Word-doksi hófehér felületét, az mérhetetlenül idegölő. De DTK szavai megnyugtattak: „Nem baj, ha megszenvedsz vele.” Ezek szerint nem én vagyok a világon az első (és valószínűleg az utolsó sem), akinek nem mindig jön csuklóból, elsőre. Ezt azért jó tudni…

Szóval, drága naplóm, hihetetlenül izgalmas év van mögöttem. Első bejegyzésemben megosztottam veled néhány várakozásomat.

Tisztelettel jelentem, azoknak sokszorosa teljesült, és teljesül a mai napig. Csak hogy párat említsek: írhatok, DTK nemhogy elvitt magával, már a műsorban is dolgozhatom, kóstolhattam Borcsa főztjét, részt vehettem számos forgatáson, Hello, WMN!-en, Szuper WMN-en, holnapig folytathatnám a sort.

Marha izgi belecsöppenni mindennek a közepébe, hogy aztán szépen lassan tisztuljon a kép, és rájöjjek, hogyan működnek a dolgok. Az meg pláne, amikor egy projektet végigkísérhetek az ötlettől a megvalósításig, beletéve a saját piciny melómat figyelhetem, hogyan áll össze a sok kis egész egy nagy produkcióvá.
Egyszóval, igazam lett, amikor az első bejegyzésemben úgy köszöntem el, hogy mennyire király lesz. Hát az is!

És hogy félek-e még? Igen. De már nem úgy, mint az első napomon. Még mindig gombóc van ugyan a torkomban, amikor megjelenik egy írásom, de Both Gabinak hála, tudom, hogy ez sosem múlik el. Ha neki nem múlt el, nekem főleg nem fog. De inkább arról van szó, hogy félek, el ne rontsam. Hogy jól csináljam. Mert nagyon szeretem csinálni.

Iszonyat szerencsés vagyok, hogy a kéthetes WMN-szafariból maraton lett. Remélem, még jó sokáig lesz bennem „szusz”.

Dián Dóri