–

Régi szakik – jó szakik

A konyhai katasztrófánk – miszerint az összes falon lévő tárolószekrény egy óvatlan pillanatban leszakadt, komolyabb anyagi-, és közepesen mély lelki károsulást okozva – után a kapcsolatot immár a régi, tényleg kedvelt, és más felújításainkból jól ismert kivitelezőnkkel vettem fel, lévén ők biggyesztették fel a polcokat pár éve.

Tiborom, a csapat vezére, arról híres, hogy eddig még én sem tudtam semmivel kihozni a béketűréséből. Ezúttal is nyugodtan válaszolt jogos panaszáradatomra, mondta, hogy másnap reggel nyolckor nálunk kezdenek, és felmérik, mi a helyzet. Ez a „három hónap múlva érünk rá leghamarabb” korszakban kicsit gyanússá tette. Talán mégis megijedhetett a lehetséges kártérítések, az esetleges jogi útra terelés miatt, mert másnap reggel pontban nyolckor, ámde kilencen tömörültek be a lakásba.

Ott volt az egész régi csapat, akiket már megannyi felújításnál szépen sorban megismertem. Szinte könny futotta el a szemem, de nem volt idő nosztalgiázni.

Otthonosan szétszóródtak, amit tudtak, rendbe is hoztak: villanyszerelés, biztosítékcsere, vízellátás újraindítása a konyhában, a széttört bútorok elszállítása. A kár felmérése és a mentés – ennyi emberrel – elképesztő hatékonysággal működik. De ettől, ugye, még sem polcok, sem poharak, sem rend nem lett. Nekikezdtünk az egyeztetésnek, a további mentési terv kidolgozásának, amikor beugrott, hogyha amúgy sem menekülök az újabb felújítás elől, akkor egy másik akut problémát is orvosolnunk kéne. Nem túl nagy: a gyerek fürdőszobájának majdnem teljes szétverése, a vízvezetékek áthúzása és a kád cseréje…

Ágyban fürdő szomszédok

Történt ugyanis, hogy  körülbelül fél éve éjszaka becsöngetett egy nagyon helyes fiatal lány, és kissé csapzottan osztotta meg velem az infót, miszerint nem hajat mosott éppen, hanem az ágyban folyik a fejére a víz a plafonból, és ez érthető módon kicsit zavarta. Lakik ugyanis alattunk egy – zenét és társaságot talán túl hangosan élvező – egyetemista fiú, és az imént említett barátnője, akikkel nagyon komoly harcban álltam eleinte, könyörögve, hogy hagyják aludni hétköznap esténként a gyerekemet, aki hatkor ébred, és az egész ház zeng hajnali négyig. Én a paraszt szomszéd, ő meg a pimasz egyetemista szerepét vitte. Teljes volt az összhang. Addig az éjszakáig. Akkor megtört a kellemesen ellenséges hangulat.

Lementem a lánnyal alvócuccban, amelyet az éjszakai bejelentkezéseim miatt amúgy is jól ismernek már, lokalizáltuk a helyszínt, és döbbenten vettem észre, hogy az ágy mellett egy kerekesszék áll, a fiú meg fekszik a csöpögő vízben egy felmosóvödröt ölelgetve.

Pár (éppen nem harcolós) hónapunk alatt lebénult a lába egy kullancscsípés miatt. Dupla sokkot kaptam. Hogy valamennyire magamhoz térjek, felszaladtam, és elzártam a vizet a lányom kádja körül, lementem újra, hogy javul-e a helyzet, ők kinyitottak egy bort, és szépen benyomtuk, amíg figyeltük, hogy a patakból, ér lett, aztán már csak kis cseppekben jött a víz. Közben kikérdeztem a bénulásáról, és nagyon megkedveltem őket. Szép éjszaka volt. Nem mellékesen, egész jó a szomszédnál berúgni, mert viszonylag könnyű hazamenni…

Akkoriban ugyan kihívtam egy sokak által ajánlott szakit, aki rám tukmált egy új csap- és zuhanyszettet, amit ő igen olcsón tudott beszerezni, és nagyon drágán beszerelni. Mindegy volt, sürgősen meg kellett oldani a helyzetet! Csakhogy két nappal később – ezúttal reggel – köszönte meg az újdonsült barátnőm a frissítő zuhanyt az ágyban. Gyanús, hogy a problémát nem sikerült csírájában elfojtani, de természetesen azóta a szerelőt nem érem el, a víz ezért el van zárva.

Buli után zuhanyzás

Ennek több hátulütője van, az egyik, hogy, ugye, fél éve nincs víz a fürdőszobában, ami – tekintve, hogy szerencsések vagyunk, mert van másik – a kisebb probléma. A nagyobb, hogy lassan nagykorú gyermekem minden este fél órán át szeret zuhanyozni, beleértve a moziból, buliból, fesztiválból való megérkezéseket követő tusolást is, amely nincs feltétlenül összhangban a mi bioritmusunkkal. A bökkenő, hogy nagyjából az ágyunkon keresztül tudja megközelíteni a fürdőszobát, és a fejünk környékén csapatja magát a vízzel, amikor ennek szükségét érzi. Ez néha feszültséggel járt, így jutottunk el Tiborral odáig, hogy akkor nekiesnek a kádcserének is.

Szépen el is terveztük, hogy a síszünetben jönnek mindent megoldani, mert a gyerek nem lesz itthon, jól meg is tudjuk lepni, a csapat egy része pont ráér, plusz addig meg tudom rendelni a kádat és a csempét, valamint beszerezhetem a polcokat is a konyhába.

Minden a terv szerint halad… majdnem

Eljött a síszünet várva várt hete. A gyerek lebetegedett, nem utazott el, a meglepetésnek így lőttek, viszont át kellett őt költöztetni minden cuccával a nappaliba, mert a szobáján keresztül kell megközelíteni a fürdőt. A nappali mint élettér ezáltal ki is lett lőve, a konyha eleve nem funkcionált egy ideje, így beszorultunk a hálószobába, kis időre visszarepülve a gyermekkorom 31 négyzetméteres lakásába, ahol hárman éltünk a legnagyobb összhangban anyukámmal. Hétfő reggel nyolcra több telefonos és személyes tréning során felkészítettem a csapatot és a férjemet, hogy mi várható, aprólékosan kitérve minden részletre. Majd hétkor elindultam egy hosszabb munkanapra, de nyugodt voltam, mert majd' minden beépítendő tárgy megérkezett (kivéve a konyha, de azt este elintézem, mert első nap úgysem kell).

A kiválasztott szakik is befutottak nyolcra. Ezt onnan tudtam, hogy rögtön el is kezdődött a folyamatos telefonálás, kérdésáradat felém, hogy „akkor most valójában hogy és mit és hova kéne”?

A nagy csapat két fősre csökkent: Sanyikát és Krisztiánt nyertem meg erre a hétre. Sanyi végtelenül pozitív, pörgős személyiség, Krisztián pedig talán eggyel nyugodtabb a kelleténél. Néha attól féltem, hogy – egy nagyobb tárgyat tartva – elalszik a lakás közepén, de amúgy minden rendben volt vele. Majdnem, de még akkor nem tudtam, hogy mi az.

Humorizálj a barátaiddal!

Az első napon, távollétemben nagyon jól haladtak a fiúk a felújítások örök törvénye alapján, miszerint a rombolás látványosan működik.

Mire estefelé hazaértem, minden katasztrofális állapotban volt, így majdnem könnyen vonszoltam el magam a menekülni vágyó gyerekkel a híres „mindenlapraszerelelt” áruházba a konyhaszekrényekért, mert azok még hiányoztak. Hétfő este kilenc órakor Biatorbágy külsőn azért elöntött egyfajta „mármegintmialószarbakeveredtem” érzés, főleg, amikor öt kigyúrt rakodómunkás mozizta végig a szekrények kocsiba tuszkolását, ami azért felért egy Mr. Bean-jelenettel. Nem baj, gondoltam woman power meg minden, úgyis ezt pofázom úton-útfélen. Másnaptól erre még nagyobb szükségem volt, hiszen a munkálatok beindulásával a férjem is elindult külföldi munkavégzésére.

Innentől a napok összefolynak kissé, mert az egyre rosszabbul lévő gyerek, Sanyika és Krisztián kitöltötték majdnem minden időmet a kérésekkel és kérdésekkel.

A konyhában Krisztián elmondta – amíg tulajdonképpen a nyakán állva főztem a gyógyteát a gyereknek –, hogy ő rájött, miért szakadt le a bútor. Mondtam, hogy szerintem azért, mert három szekrény összesen hat, nem túl nagy tiplivel volt rögzítve a falba. Erre ő mondta, hogy „áááá nem ezért, hanem egészen biztos benne, hogy fokozatosan görbül a fal valamitől”. Itt egy pillanatra elhagyott az erőm, és csak annyit tudtam válaszolni, hogy „biztos így van, meg amúgy is tágul a világegyetem, és ez alól ugyan Manhattan kivétel, de Belbuda nem”. Nem szeretném részletezni értetetlen, egyben megvető tekintetét. Ezután a meg nem értett  zseni attitűddel folytatta a munkálkodást.

Beláttam, veszítettem a tekintélyemből, így majdhogynem meghunyászkodva könyörögtem neki, hogy ezúttal nagyobb és több tiplit használjon. A válasza az volt, hogy ő ezt egészen biztosan jobban érzi, mint én, nyugodjak csak le… Vissza is vonultam két percre, amikor Sanyika bújt elő a fürdőből nagyon komoly kérdésekkel, miszerint „szépen állnak-e a csempék, jó magasságban van-e csap (már be volt falazva a helye, úgyhogy a kérdés költői volt), illetve, hogy képzeljem, ferde a fürdő alja, lejt”. Ezen a ponton azért megkockáztattam újra egy megjegyzést, hogy tudomásom szerint minden fürdőszobának lejtenie kell egy bizonyos irányba, amivel ő mélyen egyetértett, és közölte, hogy tulajdonképpen nem is erről akart beszélni, hanem arról, hogy hol gyújthatna rá?

Kezdtem feladni az otthonról végzett munkáról és a tökéletesen felkészült megrendelőről szőtt álmaimat, amikor újra a halószoba felé tartva észrevettem, hogy Krisztián igenis, „csakazértis”, újfent hat darab csavarral rögzítette a három polcot.

Kicsit remegő hangon kérdeztem meg, hogy ezt vajon az előzetes beszélgetéseink alapján miért gondolta helyesnek, amire csak annyit válaszolt, hogy nagyobbak a csavarok, a tiplik, jó lesz ez, nyugodjak le a… Soha többet nem idézek Woody Allent munkásoknak, mert rosszabbul jövök ki belőle, mint Woody az őt övező botrányból.

Munkakutya feladattal

Tény, hogy a fiúk rendesen dolgoztak, jól haladtak, és azt is jól viselték, hogy minden egyes munkafázist ellenőrzött Mázli, a boxer. Munkakutya lévén nem csoda, hogy ekkora érdeklődést mutatott. Ha már ott volt, akkor megevett pár tiplit, kicsit lemorogta a csavarbehajtót, felszippantotta a faforgácsot, és a különböző ragasztóanyagokban tapicskolt is egy keveset. A fiúk mindezt jól vették, de Sanyikának a mosolya akkor már nem volt őszinte, amikor a szilózási (szilikonos feltöltés – a szerk.) folyamatot követve, a szagokra igen érzékeny kutyánk percenként az arcába tüsszögött egy adag nyál-takony kombót. Kivezényeltem az ebet, amit Sanyi egy többórás népdalszekcióval hálált meg, szép öblös hangját kieresztve.

Vitathatatlan, hogy egyébként csodálatosan megküzdöttek minden elemmel, jól haladtak, időre végeztek. Amennyiben felülemelkedünk azon az aprócska tényen, hogy a „kurta egy órácska múlva már itt sem vagyunk” mondat azt jelenti, hogy „négy óra múlva is még nagyban dolgozunk”, akkor szavam sem lehetett.

A munka végeztével szépen elpakoltak, kitakarítottak maguk után, elvitték a sittet, minden csodásan néz ki. Sanyika erősen magyarázta, hogy még másnap beugrik legkésőbb tizenegyig egy csővel, amitől végre újra használható lesz a fürdőszoba. Ez két napja volt, azóta is várjuk, hívogatjuk kitartóan. Miután távoztak, visszaszaladt még kétszer valamiért, amit Krisztián nálunk felejtett, de nem haragudott rá. Csak annyit jegyzett meg, hogy „szegény Krisztián nem nagyon épült fel a sztrókja után, azért ilyen fura, kicsit szétszórt, feledékeny és kusza”. Azóta nem merek a konyhaszekrény alá állni, és továbbra sincs víz a fürdőben.

Készen is vagyunk! Minden szempontból.

Marossy Kriszta

Kiemelt képünk illusztráció