A végén elárulom, hogy milyen italokból kell csillagrombolót kotyvasztani, de most maradjunk a nyilvános szoptatásnál, amelynek témáját évtizedek óta forró krumpliként dobálják egymásnak a sehová sem vezető, de a baráti kapcsolatok hálóját cafatokra szaggató vitákra különösen fogékony magyarok. Mindenekelőtt érdemes leírni, hogy az anyatej a világ legcsodálatosabb anyaga. (Ezt – idáig hallatszó fogcsikorgatással – még a tápszergyártók is ráírják a termékük dobozára.) Lenyűgöző, hogy az összetétele dinamikusan igazodik a baba változó igényeihez, vagyis mindig pontosan annyi zsír, szénhidrát, miegymás van benne, amennyire a kicsinek éppen szüksége van. Ha van belőle elég, akkor még víz sem kell. De ez még nem minden: az anyát és a gyereket is megvédi a betegségektől, és közben olyan lelki kapcsolatot biztosít közöttük, aminek intimitását mindig sárga irigységgel nézem. Én tehát teljes testtel az anyatejes táplálás mellett állok, még akkor is, ha tápszert is adtunk és adunk Tomikának, hiszen igényli és akkor legalább én is át tudom élni a babaetetés páratlan élményét.

Ez mind szép és jó, de nem jelenti azt, hogy a szoptatás nem megerőltető az anyának. Piszkosul az. Éppen ezért apaként mindent el kell követned, hogy ahol tudsz, segíts. Az első, amiről szerintem a férfinak gondoskodnia kell, az, hogy szülés után azonnal adják oda a babát az anyának, és tegyék a mellére.

Egyrészt azért, mert mindkettő megérdemli – és igényli is – annyi fájdalom után, másrészt azért, mert az anya szervezete ilyenkor egy kolosztrum nevű anyagot, előtejet termel, ami igazi kincs, semmi mással nem pótolható életelixír. 

(Nem a bölcsészdiplomámtól vagyok ilyen okos.Tanfolyamra jártam és szakemberek írásait olvasom.) Zsuzsi, ugye, császármetszéssel volt kénytelen szülni, ezért elhatároztam, hogy ha kell, akkor az egészségügy összes falát családját védő kosként áttöröm, de Tomika az anyukája mellén fogja megkezdeni evilági pályafutását. Szerencsére hozzáértő és emberséges kórházi dolgozókkal akadtunk össze, akik tisztában voltak azzal, hogy egy újszülöttnek az anyján van a helye. Na, kérem, Tomika kétéves koráig csak rövid kitérőkre hagyta el azt a helyet, annyira megszerette. Cicifüggő volt a drágám, amit végül is megértek, az apja sem különb. Legalább tőlem is örökölt valamit.

De ez természetesen naponta többször kemény próbatétel elé állította Zsuzsit. A szoptatás ugyanis mindig szép és hasznos, de néha fáj és kimerítő. Nem olyan, mint a filmekben, a könyvekben és a cikkekben, amelyekben vékony, kipihent, hibátlanul sminkelt, mosolygó modellanyukák, fejük felett lágyan ragyogó glóriával a tökéletes formájú mellükből etetik a velük mindenben együttműködő kellékbabájukat.

A valóságban a legtöbb első gyerekes nőnek fogalma sincs, hogyan kell szoptatni, és a legtöbb kórházban sem elegendő idő, sem különösebben erős szándék nincs arra, hogy ezt normálisan megmutassa nekik valaki.

Lehetőleg olyan, aki már csinálta. Ezért az első szoptatások sokszor fájdalmasak, tovább növelve az amúgy is fáradt, testileg és lelkileg alaposan meggyötört nő szenvedéseit. 

A mell kisebesedhet, megváltozik a mérete és a formája (ezt bizony a férfinak is meg kell szoknia, de ez a legkevesebb), a gyerek és az anya néha nehezen találja meg a megfelelő testtartást, aztán ott van a nagy dilemma, hogy meghatározott időnként vagy igény szerint etess… szóval nem főúri sznobériából hívtunk egy szoptatási tanácsadót, ugyanis eltökélt szándékunk volt, hogy Tomika az első hónapokban kizárólag anyatejet fogyasszon, de utána is legalább egy évig kaphat belőle, ha igényli.

Hát, bizony majdnem kétéves volt, amikor egyszer–kétszer egy–két percre még mindig rácsatlakozott a bio-töltőállomásra. Aztán a húga, Anna átvette a stafétát. A laktációs javasasszony sokat segített – ha engem kérdeztek, akkor inkább lelkileg, de Zsuzsi azt mondja, hogy sok praktikus tanácsot kapott tőle. Az összes lehetséges helyen begyakorolták a szoptatást, és megerősített bennünket abban a hitünkben, hogy nem szabad túlstresszelni a dolgot, mert az visszaüt. Amit pedig érdemes elkerülni, mert a szoptatás nem csupán a táplálás, hanem a megnyugtatás és az elaltatás leghatásosabb eszköze is.

Márpedig egy éhes, ideges, elaludni képtelen gyerek rövid időn belül összeroppantja a legerősebb családot is.

Ezért a legtöbb nő, ha teheti, szoptat. Amikor kell, és ahol kell. Pont. Jöhet egymás kettéharapása és a mócsingok marcangolása, hiszen elérkeztünk a nyilvános szoptatás témájához, élő nyuszit dobtam az éhes krokodilok közé. Kezdjük azzal, hogy heteroszexuális férfi vagyok. Manapság jobb ezt kijelenteni, mert nem olyan egyértelmű, mint régen. A női mell első látásra nekem is a szexet juttatja az eszembe. Egyetlen felfuvalkodott ős-bioanya sem várja el, hogy ez ne így legyen, mert csalódni fog, mint amikor szőrtelenítőt kap karácsonyra. Úgyhogy lehet visítani, és azt gondolni, hogy a népnevelés, a férfiidomítás erőszakos kommentekkel és a mell provokatív előrántásával is működik, de nem működik.

De! Mert mindig van egy de. (Én ilyen „egyrészt-másrészt” figura vagyok, mint a jobb politológusok.) A baba érdeke fontosabb, mint az, hogy én férfiként mire gondolok egy női mell láttán. Fontosabb az én szemérmességemnél (van olyanom), és annál is, hogy egy váratlanul belengő cici zavarba hoz-e (igen). A gyereknek ugyanis ennie kell. És ne kérje senki, hogy a nők vonuljanak el valahová, amikor szoptatniuk kell.

Mégis hová a lila lepedékes lófarokba vonuljanak el, ha nincs erre a célra kialakított helyiség? Ja, hogy a vécébe? A gyerek ember. Ember pedig nem eszik a vécében. Te ennél ott? Na, ugye. Akkor ezt le is zárhatjuk.

2018-ban az sem épeszű követelés, hogy egy kisbabáról gondoskodó anyuka egész nap maradjon otthon a négy fal között, mert akkor nem botránkoztat meg senkit. Mikor lett zavaró tényező az, ami eredetileg a legmagasztosabb volt…? Úgyhogy már megint az unalmas arany középutat reklámozom. A nők ne várják el, hogy a mellük nyilvános előrántása mindenki számára ugyanolyan természetes, aszexuális látvány legyen, mint nekik, vagy mint tízezer éve ugyanitt, illetve most belső-Amazóniában. De ne is szégyenkezzenek miatta, hanem etessék meg a babájukat. Bátran és bárhol. Ugyanakkor, ha a kicsi elviseli (de csak akkor!), használjanak erre a célra gyártott kendőt, ami eltakarja mindazt, amit a bugris prűd hisztérikák nem akarnak látni. Ugyanezek a bugris prűd hisztérikák viszont gyakorolják azt, amihez annyira jól ért a magyar: fordítsák el a fejüket. Ne nézzenek oda. Zseniális, nem? Belátás és diszkréció mindkét oldalon, és máris nincs két oldal, csak egy jóllakott, nyugodt baba. Ja, a csillagromboló receptje! Vodka, pálinka, bor, pezsgő, energiaital, málnaszörp. Egyszer próbáltam. Hát… inkább az anyatej.

Herczeg Zsolt