Legyen okostelefonja, ne legyen okostelefonja?

Mi van, ha kiközösítik, mert nem veszek? Mi van, ha veszek, de ártok vele? Hány éves kor a vízválasztó? Milyen szabályokat hozzak otthonra? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseken vívódnak gyerekes ismerőseim, ha felmerül az okostelefon (és főleg a videojátékok) témaköre.

Én személy szerint mindkettőt imádom, kifejezetten támogatom a videojátékok használatát a mindennapokban (felnőtteknél is).

Általánosságban pedig azon az állásponton vagyok, hogy a technológia alapvetően jó, csak meg kell tanulni tudatosan használni és szabályok közé szorítani a használatát. Már csak a „hogyan?” a kérdés. Nyilván sokféle stratégia lehet, ahány ház, annyi szokás, ezért úgy gondoltam, feldobom a kérdést a WMN-es családosoknak. Íme, a nekik bevált trükkök:

Tóth Flóra – A legfontosabb a kommunikáció

Nekem még nagyon kicsik a gyerekeim (majdnem öt- és háromévesek), így (egyelőre) ebből nincs igazán konfliktus otthon. Van tabletjük, de csak utazáshoz használjuk, illetve reggelente nézhetnek tíz perc mesét a YouTube-on. Havonta egyszer-kétszer van egész estés mese hétvégenként, de akkor együtt nézzük. Popcornozunk is közben, szóval megadjuk a módját.

Én inkább saját magamnak állítottam fel szabályokat. Például amikor velük vagyok, és nyomkodom a telefonomat (mondjuk, a munka miatt), akkor előbb szólok nekik, hogy most pár percig nem figyelek rájuk. Ideális esetben el is megyek másik helyiségbe, hogy ne előttük kütyüzzek, és ne legyen ez az „ott vagyok, de nem vagyok ott” helyzet.

Kurucz Adri – Nem hiszek a tiltásban

Sokat beszélgetek a tizenegy éves lányommal arról, miért gáz rácsúszni a kütyükre, meg milyen veszélyei vannak a közösségi médiának. Meg arról is, hogy ha lefekvés előtt videókat néz, akkor nyugtalanul fog aludni, fáradt lesz reggel. (Kipróbálta, azt mondja, igaz.) Ha dolgozom vagy telefont nyomkodok az ágyban, mert néha én is belecsúszom ebbe a hibába, akkor rám szól, hogy „ez gáz”, és megbeszéltük, hogy este könyvet olvasunk. Nem hiszek a tiltásban, inkább megpróbálok alternatívát kínálni, javasolni a kütyüzés helyett. Például, hogy menjünk ki sétálni, vagy zongorázza már el azt a darabot, amit úgy szeretek, naaaa, lécci, lécci, vagy nincs-e kedve lerajzolni ezt vagy azt.

Ha már kiráncigálom a kütyüből, akkor jó eséllyel nem ugrik vissza a következő percben.

Ami mindig bejön, ha elkezdek mesélni neki valamit, a napomról… tulajdonképpen bármiről, mert örökké éhes a mesére, a történetekre.

Szoktam neki könyveket is előkotorni, és felolvasni részeket, hogy „figyelj már, milyen vicces, most találtam” – azt is nagyon szereti – bár amúgy évek óta egyedül is olvas regényeket.

Nagyon régóta vágyom egy saját dolgozószobára, ahol nyugodtan tudok írni, de belátom, az a tény, hogy mind a ketten a nappaliban tanyázunk a nap ébren- és otthon töltött részében, együtt, elősegíti, hogy ne szippantsa be egészen a virtuális világ és valamelyest kontrollálni tudjam, merre szörfölget.

Gyárfás Dorka – A tiltás néha segít

Nálunk sokáig igenis a tiltás segített. Addig, amíg nem volt saját telefonjuk, és csak a családi iPaden játszhattak vagy YouTube-ozhattak. Az volt a szabály, hogy csak péntek délutántól vasárnapig nyúlhatnak hozzá, reggel-este egy-egy órát. Jó, reggel valószínűleg többet is játszottak, direkt olyan korán keltek, amikor még képtelenek voltunk rájuk szólni. Amint ez kiderült, rájuk szóltunk, hogy az iPad nem elérhető, mondjuk hattól. Ez még viszonylag könnyen kontrollálható időszak volt. Bár persze eljött az a pont, amikor már felismerték a YouTube-korlátozásokat, és kiütötték.

Nem állítom, hogy leellenőriztük, miket néznek. De nagyjából volt róla képünk.

Pamkutya, Minecraft-játékosok, ilyesmi… meg a szokásos mesék, amiket a tévében is lehetett nézni. A helyzet akkor bonyolódott, amikor nyáron megkapták a saját első okostelójukat. És ezzel nagyjából egy időben rákaptak egy japán anime-sorozatra, amiből van vagy nyolcszáz rész. Hét közben most sem nézhetik elvileg, de amikor hazamegyünk, és ott vár a teló az osztálytársak millió Viber-üzenetével (ami persze jórészt csak sok-sok emoji), akkor nehéz ezt szülőként kezelni. Egyelőre mindennap perelek velük, de nem durván. Megengedem, hogy megnézzék az üzeneteiket, de a sorozatot csak hétvégén szabad. Én is úgy vagyok vele, mint Adri, hogy próbálok helyette beszélgetni, mást ajánlani. Veszekedni nem vagyok hajlandó, ezért néha engedek is nekik. Szerintem ők még tízévesen viszonylag kevés időt töltenek a kütyükkel, bár tény, hogy mindig figyelni kell rájuk, mert akármikor bele tudnak csúszni a függőségbe.

Kégl Ágnes – „Nem veszek a gyereknek telefont”-stratégia 

Nálunk csak hétvégén van tablet és konzol, napi egy órára. Hét közben csak a házi feladathoz használhatja a tabletet (online is vannak a feladatok).

Emellett én azon kegyetlen anyák táborához tartozom, akik nem vesznek okos (de még buta) telefont sem a gyermeküknek. Emiatt hetente van fülrágás, mert „az osztályban mindenki másnak van”.

Szóval én tudatosan próbálom kitolni a közösségi média megjelenését Áron életében. (Most tizenegy éves – eddig jól sikerült.) A kütyü használatról rendszeresen szoktam vele beszélgetni is, ilyenkor elmagyarázom az okaimat, hogy milyen rejtett veszélyei vannak a digitális világnak.

Marossy Kriszta – Ha nem tiltod, nem akarja majd annyira 

Ami nálunk működött is meg nem is: Sári viszonylag hamar kapott telefont – mert hétévesen elkezdett egyedül járni a suliba – saját kérésre. Azt vettem észre, hogyha neki nem kell ácsingózni valamiért, akkor nem is érzi annyira első helyen kezelendő, nélkülözhetetlen dolognak (szerintem sokszor jobban kezeli, mint akár én).

Amibe belecsúszott, az a sorozatnézés volt később. Itt több dolgot láttam be: ha bemegyek és rászólok, semmit nem ér, ha elveszem a gépet, az az ő személyiségét mélyen sérti, és csak távolodik tőlem. Közben mellesleg a sorozatnézés miatt 14 éves korára simán jobban tudott angolul, mint bármelyik (nem anya-, vagy apanyelvi kortársa).

Nálunk az viszont sikerült, hogy csináljunk cupcake-t vagy valami gusztustalan édességet, játsszunk valami olyan társast, amit imád, menjünk fagyit tesztelni vagy segítsen nekem festeni, bármi jó volt, amit együtt csinálhatunk. De ilyenkor szigorúan mobil nélkül kell lennünk. (Persze, viszem, ha hívnak, felveszem, de tényleg csak akkor, ha nagyon fontos.)

Ha meg mindenáron nézni akart valamit, akkor limitáltam az időt.

Soha nem lettem volna képes lekapcsolni a wifit, nekem ez a bizalmatlanság legmagasabb foka lenne.

Összességében 18 éves korára, emellett a stratégia mellett, úgy érzem sikerült elérnünk egy egyensúlyt.

Both Gabi – Radikális megoldás

Én viszont kikapcsolom a wifit, de ez azt jelenti, hogy akkor én sem tudok dolgozni, és végre tényleg egymásra figyelhetünk.

Kormos Anett – Már megint ironizál

Nem értem. Ha egész nap kütyüznek, legalább nem kell velük beszélgetned. ( Elnézést… mindjárt összeszedem magam.)

Szőcs Lilla