–

Miért e fura dátum? És mi történt 1917-ben a „meséhez” képest?

Az egykori Szovjetunióban az akkor használatos Julianus naptár szerint október 25-én volt az bizonyos forradalom, ami ma már egész mást jelent nekünk, mint pár évtizede, amikor fújtuk, hogy „Leenin, a hőős, ki csak néépének élt. Tratatata!”

Szilágyi Ákos Oroszország-kutató, esztéta szerint – „Nem is annyira forradalom volt, hanem – népi zűrzavar, amit a bolsevista erők forradalomként állítottak be.” Tavaly volt a 100. évfordulója az eseménynek. Ebből az alakalomból rendeztek egy konferenciát, ahol többek között Szilágyi Ákos is beszélt. Itt hangzott el Sz. Bíró Zoltántól a következő mondat: „A polgárháborúnak orosz források szerint tízmilliós a teljes vesztesége, több mint háromszor akkora, mint az önmagában is brutális háborús veszteség. És ebben még nincs benne az 1920-21-es éhínség ötmillió halottja”.

A Téli Palota ostroma és az Auróra cirkáló ágyúlövései... Ez csak egy nagyon rossz mese, ami elfedte a brutális valóságot.

Persze gyerekként erről fogalmunk sem volt, illetve egy egészen másféle narrációt ismertünk dicső áldozatról és igazi hősökről. A jeles napon pedig tettük, amit vártak tőlünk, ácsorogtunk a végtelen iskolai ünnepségeken, énekeltünk, szalutáltunk, meneteltünk, szavaltunk vagy csendben voltunk, amikor kellett.

Lássuk, a WMN csapatából ki hogyan élte meg ezeket a hírhedt megemlékezéseket?

Kurucz Adrienn:

Nálunk a Nagyi mindig kapott emlékkönyvet, a példás SZMK-munkáért. (Szülői munkaközösség= SZMK – a szerk.)

Én nem kaptam soha kitüntetést, mert nem voltam sem kitűnő tanuló, sem pedig jó sportoló, sőt a mozgalom sem mozdított be, bár a meséket imádtam, viszont nagyon büszkék voltunk családilag a Nagyira. Az évszámból ítélve a kép már a kistesóm tanulmányi időszakában készült, de én is ide jártam általánosba épp a rendszerváltás előtt. Mire emlékszem? Minden ünnepségen jelentett egymásnak a rajvezető és a csapatvezető, két nagyon népszerű tanárunk amúgy. Képzelem, hogy röhögtek magukban ők is ezeken a bizarr szituációkon, úttörőcsapat-vezényléseken, de persze nagy komolyan végig kellett csinálniuk. „Kós Károly Úttörőcsapat, viiigyázz! Zászlóbehozatal balról, zászlónak tiszteeelegj!”

Persze az iménti, nagyis kép valószínűleg nem november 7-én készült, de nekem az összes ünnepség összefolyik egyetlen végtelen filmmé a fejemben

A Radetzky-indulóra letrappolnak a rajok (osztályok) a tornaterembe. Már ekkor izzad mindenki a műszálas ingekben, rakott szoknyákban, nacikban. Szovjet himnusz, magyar himnusz, szigorúan ebben a sorrendben, zászlóbehozatal, jelentések, műsor. Ekkor már sorra ájuldoznak a gyerekek, akiket lefektetnek a bordásfal tövébe.

Emlékszel? Először a talpadban rohangálnak hangyák, utána furán könnyű lesz a fejed, aztán elsötétül a világ, kiver a hideg veríték, és zúg a füled. Én végtelen sokáig tudtam állni úgy, hogy már nem láttam, de még nem estem el, fegyelmezett kis pajtás voltam.

Viszont már akkor is kevertem a jobb és a bal kezemet, és végig rettegtem, hogy rossz kézzel tisztelgek a zászlónak, és kinevetnek a többiek. Erre a pillanatra készültem fejben végig, de persze pont ezért, elszúrtam. A katonás hátra arcot, fordulásokat sem tudtam követni soha.

D. Tóth Kriszta

Az iskolai ünnepségeken menetrendszerűen elhangzó vezényszó: „171-es számú Berzsenyi Dániel Úttörőcsapat, vííígyázz, középre nézz! Zászlófogadás balról, tiszteeelegj!” Van egy olyan gyanúm, hogy mindenki, aki volt úttörő, emlékszik az úttörőcsapatának számára…


Igen, jól látjátok, az ott az öcsém, akit ma már D. Tóth András néven ismerhettek – és nem hord lányruhát (legalábbis nem tudok róla). Bandi a fotón öt és féléves nagycsoportos óvodás, én akkor 12 voltam, hatodikos. Úttörő. És a szüleink elfelejtették, hogy farsang lesz az oviban. Úgyhogy, mentve a helyzetet, előző este meggyőztem őket – és a finoman tiltakozó Andrist –, hogy öltözzön úttörőkislánynak, természetesen az én úttörő-egyenruhámba. Fogalmam sem volt, hogy ment bele ebbe a család, de én nagyon jól szórakoztam.

A tesóm pedig… hát, szerintem ő nem élvezte a nap minden egyes pillanatát. Drága Bandika, ezúton szeretnélek megkövetni téged, immár ország-világ színe előtt!

Marossy Kriszta

Még kisdobosként lettem úttörő

Anyukám akkor diplomázott, amikor már három gyereke is volt (19 évesen szült először), a pedagógus diplomához pedig kötelező volt a tanítás mellett táboroztatni is, és beosztották Zánkára két hétre, de addig nem tudott mit csinálni velünk, így elintézték, hogy bekerüljünk a munkásőr(!!!!) gyerekek közé, de nekem még egy év volt hátra az úttörőségemig, ami olyan nagy gondot okozott, hogy valahol elkülönítve el kellett mondanom a fogadalmat, és kaptam piros nyakkendőt.

Rettenetesen nyomasztó volt az a két hét: a munkásőrök nem viccelnek. A kislabdadobást gránátokkal kellett gyakorolni például. Hát, csoda egy nyaralás volt.

A másik emlékem, hogy egy felvonuló csapat élén fuvoláztam. Érd egyik nagyobb utcáján masírozva zenéltünk, és persze életemben először akkor jött meg a menstruációm, de még órákig nyomtam a menetelést, és bőgve sprinteltem haza az 1374-es Latinca Sándor Úttörőcsapat szoros kötelékéből. Azt hiszem, nem lettem a rendszer elkötelezett katonája…

Gyárfás Dorka

Nyakkendőm volt, szóval – gondolom – avatásnak is kellett lenni, de nem emlékszem rá. És furcsamód sosem szavaltam mozgalmi verset (pedig minden szavalóversenyen indultam).

Még képem sincs úttörő nyakkendőben. Sem kisdobosban. Arra emlékszem csak, hogy nagyon vágytam egy olyan csatos övre, de sosem kaptam.

Meg arra, hogy amikor az Internacionálét tanultuk a suliban, és előadtam otthon, a szüleim lepisszegtek, hogy ezt ne énekeljem.

Kégl Ágnes

A mozgalmi élet majdnem kimaradt a gyerekkoromból. Meg éppen voltam kisdobos, de nagyon mély élményeim nincsenek erről a korszakról. A nővérem volt úttörő, emlékszem, nagyon menőnek tűnt a vörös kendője.

Viszont nagyon tetszett nekem egy szívecskés iskolaköpeny. Addig fűztem anyut, míg meg nem vette.

Nagyon lelkes voltam az első viselése előtt, úgyhogy gondoltam, kivasalom. A full nejlon kék köpenyt.

Sosem volt rajtam, mert kék semmivé olvadt a vasaló talpa alatt. Nagyon szomorú voltam. És maradt a régi, unalmas, egyszínű köpeny, zsebekkel. Amit nem szerettem, mert nem volt rajta szívecske.

Both Gabi

Tizenkét–tizenhárom éves lehettem, amikor egy elképesztő orosz szerző elképesztő írását dramatizáltuk a leningrádi blokádról. November 7-én meghívták az egész színjátszó csoportot a PARLAMENTBE (!), hogy adjuk elő a kiválasztott szerencsés honatyáknak ezt a „páratlan remekművet”. Fehér blúz, nyakkendő, drámai mondatok, és mindenkinek egy szál piros szegfű a kezében, amit a képzeletbeli hősök képzeletbeli sírhalmára helyeztünk a műsor végén. Amikor az én szövegem következett, és előreléptem, abban a pillanatban lepottyant a szegfűmről a virág feje. Halk kuncogás a közönség soraiban, én pedig alig tudtam elmondani azt a pár sort.

Farkasszemet néztem a honatyákkal, miközben akaratlanul is lefejeztem a szocializmus egyik szimbólumát a parlamentben.

Na, ki az, akin nincs nyakkendő, és grimaszol, mint az állat?
Na, ki az, akin nincs nyakkendő, és grimaszol a bal szélen, mint az állat?

Zimre Zsuzsa

A Deák téri, majd a Váci utcai úttörőcsapatban töltöttem el hosszabb időt, melynek keretében Csillebércre kellett elzarándokolnunk, hogy ott őrsöket alakítva, játékos formában tanuljunk meg nyeles gránátot dobni, meg menekülni a támadások elől. Én ebből nem sokat fogtam fel, dobáltam a fából faragott gránátot, és a taposóaknától való menekülés sem kapcsolódott össze a fejemben semmivel.

A nagyanyám egyszer kivasalta a nyakkendőmet, ami természetesen atomjaira hullott, és akkor elég nagy botrány volt a suliban belőle. Illetve a mai napig őrzök egy felvételt, amin csengő hangú óvodásként az alábbi verset mondom: a televízió ovijába jártam.

„Ősz van, fújnak a szelek. Hová mennek a gyerekek? Moziba mennek, pörög a film, a Vörös téren beszél Lenin. Ez meg a Leningrád híres hajója, az Auróra. Éljen a Szovjetunió!”

Ez nagyjából 1982–84 körül lehetett. Egyébként ezt az egész kisdobos/úttörő dolgot nem fogtam fel drámának, egyrészt, mert ez volt természetes, másrészt, mert azon túl, hogy kiöltözve kellett állni a Deák téri református templom előtt az ünnepekkor, sok vizet nem zavart az életemben. Ha meg gránátot dobáltunk, addig sem kellett a suliban ülni.

Fiala Borcsa

Én imádtam az orosz dalokat meg a mozgalmi indulókat, mert olyan jó ütemesek voltak. És az is jó volt az iskolai ünnepségeken, hogy nem csak jobbra-balra kornyadozva kellett állnunk. Szuperjó volt együtt, tömegesen bekiabálni, a „Kisdobosok, előre!” felszólításra, hogy „RENDÜLETLENÜL!”

Nyilván nem vágtam, hogy mit kurjantgatok olyan vígan, de jó volt, hogy végre én is szóhoz jutottam.

Nagyon kíváncsiak vagyunk a ti mozgalmi emlékeitekre is! Megosztjátok velünk?

Both Gabi

A képek a szerzők tulajdonában vannak

Kiemelt kép: Fortepan/ FSZEK BUDAPEST GYŰJTEMÉNY / SÁNDOR GYÖRGY felvétele (1960)