Nyomorult helyzet. Valaki, aki számodra fontos, sír. Vagy dühöng. Vagy meg akar halni. Legalábbis ezt mondja. Mert megsebezték. Mert megalázták. Mert kirúgták. Munkahelyről. Lakásból. Otthonról.

Zokog, mert bajban van. Beteg. Beteg valaki, akit szeret.

Szomorú, mert…

Szomorú, és nincs „mert”, csak szomorú, kész.

Átverték. Átvert. Megbántott valakit, aki fontos neki. Bűntudata van.

Szorong. Fél. Nem találja a helyét.

Magányos. Nem talál férfit magának. Nem talál nőt. Talált, de elvesztette.

Nincs gyereke. Még. Már.

A baj meg az ezer arca…

És az ember, akit baj ért, és akit szeretsz. És akin, tegyük fel, segíteni nem tudsz, mert nem lehet. Te legalábbis nem tudsz. De mondani azért kellene valamit. Kellene? Vagy illene? Vagy szeretnél?

A nyelv, amely oly bőkezű velünk, ilyen helyzetekben suta, szegényes, formulái fájóan üresek. Vagy csak tehetetlenségünkben érezzük így?

Őszinte részvétem. Szólj, ha tudok valamiben segíteni. Nagyon sajnálom…

Jelentenek még bármit ezek a mondatok annak, aki mondja, és annak, aki kapja?

Hát a: szeretlek? (Vagy: az én szeretlek?)

Maradt még súlya a „szeretleknek”, egy oly korban, amely sűrűn mondja ki, és sűrűn vonja vissza?

Vagy instant vigasztalássá vált a szó, mint a rá se ránts, az egyszer fent, másszor lent, a nem is érdemelt meg, ha elhagyott és az idő mindent gyógyít és társai?   

Miért esnek ki belőlünk ezek a frázisok, ha mi is utáljuk hallani őket?

Ha ahelyett, hogy segítenének bármiben is, inkább azt jelentik, ha nem is ezt akartuk üzenni általuk: oké, lapozzunk.

Pedig úgy szeretnénk valami okosat, eredetit, biztatót, meggyőzőt, lelkesítőt, reménykeltőt mondani, amitől a másik jobban lesz, felszáradnak a könnyei, vagy legalább érzi, valakire számíthat.     

Bródy János még gyönyörű dalt is írt a vigasztaló tehetetlenségéről. „Mit tehetnék érted, hogy elűzzem a bánatot, hogy lelked mélyén megtörjem a gonosz varázslatot?”

De jó volna tudni…

A pszichológia azt mondja egyébként, nem az a lényeg, hogy mondjunk valamit, sőt, sokszor a legjobb az, ha csöndben maradunk.

Ha kibeszélheti magát a szenvedő.

Ha minden mondat végén biztosítjuk arról, hogy tudjuk, min megy át, vagy együtt érzünk vele, akkor egyrészt félbeszakítjuk, másrészt némileg bagatellizáljuk a problémát, ha nem is ez volt a szándékunk. Ugyanis az önsajnálat egocentrumában a velem is, meg vele is történt hasonló azt jelentheti: nem halt bele más se, te se fogsz, barátom.  

Ha kérdez, ha kíváncsi, mi hogyan oldottunk meg egy helyzetet, akkor persze lehet mesélni, de traktálni senkit sem szabad a saját tapasztalatokkal, pláne nem illik a baj ürügyén saját magunkat fényezni, tehát az én (bezzeg) így éltem túl, illetve: így oldottam meg kezdetű monológok kerülendők a professzionális lélekgyógyítók szerint.

Akik végső soron ugyanazt (is) teszik, mint egy tényleg jó barát: engedik megélni azt, amit éppen meg kell, akkor is, ha baromira fáj. Nem mondják, hogy: „legyen már jó kedved. Vagy mosolyogj, na!” Nem kellene talán nekünk sem.

Mert kell, hogy legyen ideje a szomorúságnak.

Kevés nagylelkűbb gesztus van ugyanis a békén hagyásnál. Ami még véletlenül sem jelenti ugyanazt, mint a magára hagyás.

Ugye, milyen nehéz hagyni valakit szomorúnak lenni? Nem mindenáron felvidítani. (És nem dühösnek lenni, ha nem sikerül.) Megtartóztatni magunkat, és nem hangoztatni az elengedést, akkor sem, ha marha divatos fogalom mostanában. Nem hajszolni a gyászt. Nem számon kérni a még miértet, a toporgást, a beletemetkezést.

Bonyolultabb, mint amilyennek hangzik különben

Mert naná, hogy segíteni szeretnénk. Mert bosszantó, ha nem tudunk. És mert félelmetes, ami történik vele.

Talán ezért is próbálunk tanácsokat adni. Hogy hinni tudjunk benne, minden probléma megoldható, csak akarni és keresni kell a megoldást, amelynek az idő sebgyógyító tapasza is eszköze lehet.

Könnyebb lenne élni egy olyan világban, amelyben ez tényleg ilyen egyszerű.

Bele szoktatok gondolni, mekkora felelősség egy bajban lévő embernek tanácsot adni?

Megmondani, hogy mit kellene csinálnia, és mit nem. Szerintünk. Felelősség – vagy felelőtlenség például azért, mert csak részleteket ismerünk a történetből, és a részletek is csupán egy fájdalomtól sújtott szereplő tálalásában kerültek elénk, akin az objektivitás kevéssé kérhető számon – akárcsak rajtunk, hisz szeretjük, ráadásul óhatatlanul önigazolást is keresünk korábbi döntéseinkre pillantva az ő története felől.

De ha a „tutit” nem is lehet megmondani, visszakérdezni azért ér. Talán már fel sem tűnik neki egy ordító ellentmondás, annyiszor mondta ki.  

Mit tehetünk hát?    

Leginkább talán annyit, hogy hallgatunk, meghallgatunk, addig, amíg szükséges. Amíg szükség van ránk. Ez a legnagyobb kihívások egyike. Csendet teremteni valaki köré, egy sziget lehetőségét nyújtani, de csak addig, amíg igényli, nem tovább.

A saját válaszok megszületésénél bábáskodni, és nem pottyantani kakukkfiókákat a fészkébe.

Nehéz elhinni, de a pszichológia is azt mondja, figyelni elég. Ott lenni, elég. Gyertyaként, amely mellett virrasztani lehet. Tükörként, amelybe belenézhet, ha akar. Barátként, aki olyan lehet számára, mint egy hajónak a vasmacska. 

Kurucz Adrienn