A városi lányok egyik legnagyobb hendikepje, legalábbis szerintem, hogy az istennek se jutnak el egy klassz kis disznóvágásra, még a legnagyobb malacgyilkolós szezon kellős közepén sem. Pedig hidd el, én aztán mindent megpróbáltam. Nem átallottam kutyába lemenni a szent cél érdekében, és most nem túlzok:

volt, hogy a Tinderen kuncsorogtam egy klassz sertésgyilokért attól a másdoperctől fogva, hogy a meccsemről kiderült, vidéki és/vagy vannak vidéki kontaktjai.

Így hozott össze az élet annyi disznóvágás-szédelgővel, amennyivel Dunát lehetne rekeszteni. Ígértek nekem hurkatöltést, friss töpörtyű pirítást meg kora hajnali, vértől iszamos pálinkázást is, de abban a szent minutumban, amint konkretizálódott volna a program, mintha csak a föld nyelte volna el őket, vagy egy óriási koca kebelezte volna be a csélcsap urakat, nem hallottam felőlük többé annyit se, hogy „röff”.

Nemcsak a disznóvágás élménye miatt szerettem volna részt venni egy ilyen eseményen, hanem a ritka kulináris lehetőségért is. Ilyenkor kerül terítékre ugyanis egy csomó ritka malacalkatrész, amikhez rendes körülmények között csak szezonálisan és pult alól lehet hozzájutni, de azt is csak úgy, ha már hosszú évek óta kened a helyi hentesedet.

Ilyen sanyarú előélet és a vágyaim hosszú időn át tartó kielégületlensége után képzelheted, hogy amikor pár héttel ezelőtt beriszáltam a sarki mészárosomhoz, és ott megpillantottam az üveg mögött azokat a gyönyörű, világos rózsaszín, hatalmas lapátfüleket, amik egykor egy malacka fejét díszítették, a szemem azonnal elhomályosult a meghatottságtól, és mire a megrökönyödött henteslegény kettőt pisloghatott volna, már rég felvásároltam az egész készletet. Majd otthon három adagban lefagyasztottam addig, amíg megálmodom, mi legyen a fülek sorsa.

Innentől fogva monomániásan másra sem tudtam gondolni, mint az otthon őrizgetett kincseimre, és egyre bújtam a netet, szaladgáltam fűhöz-fához, mégis, mi lenne a legínycsiklandóbb felhasználásuk. Íme, az első, még sallangmentes verzió:

Fejenként egy füllel érdemes számolni, és legalább ötórányi főzési idővel, de ez ne szegje kedved, az eredmény olyan fenségesen cupákos és mosolyogtatóan roppanós lesz, hogy utólag fittyet hányhatsz a projekt elhúzódó voltára.

A füleket feltettem babérlevéllel, sóval, borssal, egy habanero paprikával és négy gerezd fokhagymával főni, majd rotyogtattam négy teljes órán át. Onnan tudod, hogy már szépen megpuhultak, hogy könnyen át tudsz szúrni rajtuk egy kést. Amikor megfőttek, leszűrtem őket, majd egy üvegtálban lenyomatva kihűtöttem a fridzsiderben úgy, hogy a tetejükre pakoltam nehezékként pár palack vizet.

És most jön a neheze! A füleket vékony csíkra vágtam, befűszereztem, majd forró olajban kisütöttem.

Ennél a pontnál érkeztünk el a címben olvasható haver lakásához.

Pirulás közben ugyanis a porcos fülek olyan vehemenciával fröcskölik szanaszéjjel az olajat, hogy csak győzz elugrálni előle.

Mindössze öt perc kellett ahhoz, hogy a füleim szépen megsüljenek (többet nem is nagyon szabad őket bent hagyni, mert ehetetlenül keményre fognak sülni), de e rövidke idő elteltével úgy nézett ki a konyhám, mint egy balatoni lángossütöde az augusztusi műszak végén. A padlót, a falakat, a konyhapultot, a combomat, de még a homlokomat is annyi kifröccsent, forró olaj borította be, mint egy aggodalmában túlbuzgó anyuka agyontejezett gyerekét. Pedig esküszöm, tettem rá fedőt is.

A kisült fülcsíkokat aztán különféle szószokba mártogattam próbaképp. Nem volt rossz a tormás majonézzel és a BBQ szósszal sem, de a legistenibb a kínai édes-csípős mártással volt.

Fülezzetek ti is, mert fülezni jó – csak előtte kérjetek kölcsön hozzá egy konyhát.

 Fiala Borcsa

Képek: Fiala Borcsa