Állok a fürdőszobában, egyik kezemben a gyerek, a másikkal a szart mosom le a seggéről. Épp most ebédeltem. Desszertként a gyönyörű, drága szanitert szanáljuk Tomikával. A szagelszívó hitehagyottan kapitulál, én pedig azon gondolkodom, hogy Zsuzsi biztosan azért szokta kivenni a lefolyóvédő fémsapkát, hogy a végén legyen hová hánynia. A kölök persze rötyög. Neki ez móka. Kivéve, ha a felelőtlenül rajta hagyott kula kicsípi a hártyavékony popsibőrt, mert akkor úgy visít a víztől, mint szilveszteri malac a megélezett böllérkés láttán.

Kellett ez nekem?

Megválaszolom később, de most egy másik pillanatfelvételben exponálom magam.

Egyedül vagyok otthon. Mármint kettesben a gyerekkel, de segítség nélkül. Egy férfi – még ha elhivatott apa is, mint amilyennek én hazudom magam magam – ilyenkor pontosan annyira látszik magabiztosnak, amennyire retteg attól, hogy kudarcot vall. Nem csoda: Zsuzsi napi 20 órában gyakorolja Tomika életben tartását (a többiben végig alhat!), nekem ennek egyötödéből kellene rutint szereznem. Ami képtelenség. Ebből adódóan

egy játszótéri látogatás magányos megszervezése számomra a normandiai partraszállással egyenértékű kihívás.

Természetesen megoldom. Szögezzük le: mindent megoldok. Na, nem úgy, mint egy nő, hanem úgy, ahogyan tudom.

Megjegyzem, sokkal könnyebb lenne, ha pillanatragasztóval rögzíthetném a gyereket, amíg előkészítem a babakocsiját, a ruháit, a játékait, a vizét, a kajáját, és én is felöltözöm, de ezt a fennálló jogi és erkölcsi szabályok érthetetlen módon tiltják, ezért félkézzel csinálom. A másikkal Tomikát fogom, hogy ne másszon fel a cipős szekrényre. Élőképünk kissé távolabbról a Laokoón-csoportra hasonlíthat. Úgyhogy szerintem érthető, ha a sapkáját a lift előtt, a földön felejtem, ahová ledobta. Lefelé menet, a lépcsőn rátaposok a babakocsira szerelt táska pántjára, de végül nem zuhanunk le, köszönhetően a „lehajlás közben megfagyott serpa a Mount Everest csúcsa alatt” című testtartásomnak. Odalent rádöbbenek, hogy a gyerek fején csak haj van, textil nincs, ezért hirtelen ötlettől vezéreltetve betolom a ház aljában praktizáló manikűrös csajhoz, hogy figyeljen rá, amíg visszamegyek a sapkáért. Az anyjánál biztosan lenne tartalék fejfedő.

Kiérünk a játszótérre, és újfent konstatálom, hogy ez a hely semmiben nem különbözik a Mad Maxtől. Törvényen kívüli, koszos emberek rozzant járműveken száguldoznak a porban, és elrabolják a gyengébbek féltett kincseit, közben pedig vízért könyörögnek.

Kasztok is ugyanúgy léteznek. Vannak a Sarazók, a Homokdobálók, a Hintázók, a Csúszdázók, a Labdázók és az Irigy Kis Köcsögök, Akiknek Semmi Se Jó. Tomika még nem választott hordát, ő Mel Gibson szerepére gyúr.

Kellett ez nekem?

Esküszöm, hogy megmondom, de előtte rárepülök a Gyerekmentes Övezetre. Ez egy blog, illetve egy ahhoz kapcsoló, hozzávetőleg nyolcezres Facebook-oldal, ami „azok számára szól, akik tudatosan választották a gyermektelen életmódot, és azoknak az érdeklődőknek, akik nem félnek humorral megközelíteni a témát”. Úgy találtam rájuk, hogy megosztották az egyik cikkemet, amit köszönök nekik, még akkor is, ha a saját véleményük alátámasztására, és nem cáfolatára vagy legalább árnyalására használtak fel. Úgy tűnik, néha elolvassák az írásaimat, amelyek számukra azt igazolják: a gyerekvállalás maga a földi pokol.

Ez persze, baromság, de nem erről akarok most itt értekezni. Hanem arról, hogy az oldal egyáltalán nem humoros, de nem a szerkesztői, hanem a kommentelői miatt.

Én ennyi befeszült, beszűkült véleménydiktátort régen láttam egy helyen, pedig parlamenti tudósító vagyok.

Az egyik oldal dühösen bizonygatja, hogy nem kell bizonygatnia, hogy miért nem akar gyereket, miközben kényszeresen éppen ezt teszi bejegyzésről bejegyzésre, hozzászólásról hozzászólásra. A másik oldal – csak azért, mert már van gyereke – gőgösen gúnyolja, ócsárolja a gyerekmenteseket, önzőnek és minden másnak lehordva őket.

Megérdemlik egymást. Azért érdemlik meg egymást, mert olyan megoldást keresnek, amihez nincs probléma. Egymásra vannak utalva. Tudniillik francokat se érdekel már, hogy kinek van gyereke, vagy kinek miért nincs. Jó, nyilván kérdezgetik az embert, hogy mikor lesz neki, vagy mikor lesz második, de én semmiféle társadalmi nyomást nem érzékelek.

Ebben az országban álszent módon mindenki arról papol, hogy gyerek nélkül nincs értelme az életnek, közben mégis egyre kevesebb születik.

Úgyhogy le lehet szállni a gyerekmentesekről. Igen, tudom, kicsit olyanok, mint a laktózmentesek – csak a mentességükről lehet velük beszélgetni –, de senkinek semmi köze ahhoz, hogy nem akarnak utódot, az indokaikhoz pedig még kevesebb. Ugyanakkor a gyerekmentesek se erőlködjenek már ennyire, mert ha nem tennék, a kutya nem szállna rájuk, nemhogy a sok öntelt trollszülő. Izé, szülőtroll. 

Most pedig a válasz.

Nem kellett ez nekem. Nem nekem kellett. Tomikának kellett. De nem azért, mert így könnyebb, hanem azért, mert így nehezebb. Ezt nem értik a gyerekmentesek és a gyerekmentesektől irtózó gyerekesek.

Ha nem lenne gyerekem, több pénzem és szabadidőm lenne. Kipihentebb, egészségesebb, sikeresebb és világlátottabb lennék. Boldog lennék. Nem ugyanúgy, mint most. Máshogy, de ugyanannyira.

Hogy akkor miért csinálom? Mert vállaltam. Hé, ezért hívják gyerekvállalásnak! Vállalni nem a könnyebbik utat szoktuk, hanem az áldozatot. Életet adtam egy másik embernek és az ő majdani leszármazottainak. Esélyt biztosítottam, jövőt teremtettem. Törlöm a seggét, kicibálom a játszótérre, dolgozom érte könnyfolyásig. Ez a kötelesség. A gyereknek számomra az a lényege, az az értéke, hogy vele nehéz legyen. Nehezebb, mint nélküle. Érte teszem. Még csak azt sem hiszem, hogy a szeretete vagy a hálája lesz a jutalmam. Lehet, hogy nem fog szeretni. Lehet, hogy nem lesz hálás. Az ugyanis nem feltétlenül jár az apaság mellé. Ha meg is kapjuk, ajándékba adják. De ő maga: lesz! Él.

Boldog vagyok apaként. Több benne a jó, mint a rossz. Ami pedig rossz, azon jó Zsuzsival szövetségben úrrá lenni.

Csodálatos pillanatokat élek át Tomikával, és unom, hogy sok szülő állandóan csak panaszkodik. (De legalább derűsen tennék!) Elég már a rinyából, emberek. Pro és kontra is. Akard vagy ne akard. Ami a kettő között van, az a nyafi senki földje.

Ha nem akarnék gyereket, akkor sem lennék önző. Gyereket vállalni ugyanis nem kötelesség, hanem lehetőség. Választás, döntés kérdése. Aki pedig már élt egy kicsit, az tudja, hogy egyetlen rossz döntés van: amit nem hozol meg, vagy amit meghozol, de nem tudod elfogadni.

Attól még, hogy szülő lettél, nem lettél több a többi embernél. Attól még, hogy nem akarsz szülő lenni, nem vagy okosabb. Ne oktass ki és ne ítélj meg másokat. Jézus se tette. Pedig neki sem volt gyereke.

Ez az igazság. A többi csak valóság.

Herczeg Zsolt korábbi írásait ITT olvashatod el.

 

Herczeg Zsolt

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ PhotoAlto/Sandro Di Carlo Darsa