Igenis bele lehet szeretni egy helyiségbe

Emlékszem, amikor bő egy évtizede az ingatlanügynök az (akkor még nem az én) otthonomat mutogatta körbe. Alig jutottunk az előszobától beljebb, én már éreztem, ez bizony szerelem első látásra. Nem csak a kamra jelenléte volt az, ami elcsavarta a fejemet. Rögtön magam előtt láttam, hogy a konyha két falának kiütésével milyen remek közösségi teret fogok tudni itt létrehozni, hiszen így – a tűzhely mellett állva – belátok a nappaliba és az étkezőbe is.

Gondtalanul fogom tudni a népeket etetni úgy, hogy közben még a számat sem kell befogni – elég, ha az övéket tömöm be egy csomó finomsággal.

Nem én vagyok az egyetlen, akinek a konyha az élete fő színtere. Az IKEA nem kevesebb, mint 12.000 ember bevonásával készült felméréséből kiderül, hogy a magyarok számára a konyha az otthon legfontosabb helyisége – a hálószoba után, természetesen –, hiszen ez a társas kapcsolatok szíve-lelke. Rögtön leszűrtem ebből, hogy csak egy kicsit vagyok más, mint a többiek, én ugyanis a hálószobám elé sorolom a konyhámat... Főleg, mivel ez utóbbiban valamivel nagyobb a forgalom. Extrém módon extrovertált személyiségem – melynek szeretetnyelve leginkább egy hatalmas lábosban és fakanálban manifesztálódik – nem is lehetne mástól boldogabb, mint akkor, ha tengernyi embert láthatok vendégül. És most fogadjunk, hogy azt hiszed, a tengernyi részemről költői túlzás. Ugyan, kérlek!

Hivatali konyha, nagyüzem

Az egész úgy kezdődött, hogy pályakezdő háziasszonyként áthívtam egy-két ismerősömet vacsorázni. Aztán telt-múlt az idő, egyre nagyobb rutinra (és még több barátra) tettem szert, mígnem azon kaptam magam, hogy nekem négy-hat ember meginvitálása már távolról sem elégíti ki a vendéglátói igényeimet. Így alakult, hogy amikor életemben először rendes kollégákra tettem szert, akik nemcsak kifejezetten jó arcoknak, de hozzám hasonlóan elég belesnek bizonyultak, hálától túlcsorduló szívvel kezdtem el főzni rájuk is. Ebédelni elvégre minden körülmények között kell, ám mennyivel egyszerűbb és kiszámíthatóan megnyugtatóbb, ha nem helyezzük a gyomrunk sorsát mindenféle átokfajzat pizzafutárok kezébe, hanem az ételt ott helyben készítjük az irodában? Sajnos azonban a korábbi főhadiszállásunk aprócska teakonyhája erősen akadályozott nagyívű terveimben, ketten ugyanis már nem fértünk be oda. Ha a Szentesi segíteni akart hámozni, aprítani, fűszerezni, akkor vagy lapjára kellett  fordulnunk, vagy forgóváltásban állhattunk csak oda a fazekak mellé. Szent meggyőződésem, hogy végül ezért is esett a választás az új irodánkra: itt annyira gigantikus, napfényes és fullosan felszerelt a konyha, hogy legszívesebben egész nap kint kotyvasztanék – ha nem kellene időnként, két fogás között cikkeket gyártanom.

Fiala Borcsa
Ha tehetem, még a reggelimet is a melóhelyen eszem meg.

A WMN egyre bővülő csapata miatt pedig megállíthatatlanul elindult alattam a táplálás gleccsere. Két kézzel markoltam rá a lehetőségre, hogy a véradós bulin több tucat emberre főzhessek, most pedig egyre azt várom, mikor hozakodhatnék elő egy szolid kis százfős karácsonyi céges csapatás lefőzésének ötletével. (Szóval, Főni, ha ezt olvasod... Ugye, szabad? Ugye, hogy? Léccilécci...???? Csak a kontentgyártás kedvéért...?)

Nyílt nap az otthonomban

Amíg azonban előrukkolhatok a kollégáknak egy nyolcvanfogásos decemberi menüsorral, kénytelen vagyok más módon kielégíteni a bennem buzgó nagymamagéneket.

Gondoltam egy merészet, és meghívtam az otthonomba mindenkit, aki él, mozog, és ismer engem, azaz cirka ötven embert egy előrehozott, novemberi szeretet ünnepére, hogy megéljenezzük azokat a dolgokat, amik számomra a legfontosabbak: a carpe diem szellemiségét, az étel szeretetét és a konyhámat. Az egésznapos brunch party során persze kiderült, nagy fába vágtam a fejszémet, amikor úgy döntöttem, egy bonyolult, harmincöt tételes reggeli-ebéd-vacsorával készülök a félszáz haver kedvét lesve. Szerencsére mindenki irtó jófej volt, a csajok szívesen lízingelték a férjeiket, akik átvették tőlem a pezsgőtöltögető házigazda érzékeny szerepkörét, bútort tologattak, szemetet vittek le, míg az oldalbordájuk időről időre beállt a mosogatni. A már említett kutatás szerint egyáltalán nem igaz a régi, poroszos nagyanyáink által belénk vert mondás, miszerint „magyar ember evés közben nem beszél”. És őszintén szólva, ezt a szomszédaim is alá tudják támasztani. Reggel tíztől este tízig ugyanis annyit karattyoltunk össze mindenféléről, miközben két pofára zabáltunk, hogy ha a világ ettől sem váltódik meg, akkor nem tudom, mitől.

Azt is olvastam, hogy tízből négy magyar havonta egyszer szívesen fogad vendégeket. De én tudod, mit gondolok az elmúlt bulikák és irodai murik fényében? Csapjál minden héten vendégséget, hadd dobogjon az otthonod szíve lelkesen! A közbülső időben pedig főzz a munkahelyeden. Végtére is egyszer élünk, maxoljuk ki rendesen!

 

Fiala Borcsa