Szombat reggel van. Fekszem az ágyamban. A félig lehúzott redőnyön átszűrődő fénycsóvában porszemek keringőznek szerelmesen. A kezemben forró kávé feketéllik, benne igazi tejszín úszkál. Zsuzsi meghitten csörömpöl valamivel a lakás távoli végében. Tóth Árpád már éppen verset írna rólunk, egymás hátára kapaszkodó és összeolvadó alliterációkkal, amikor Tomika bejön a szobába, és az ajtóból hozzám bassza a cipőjét.

De úgy rendesen, vállból indítva, az optimális röppályát kiválasztva, azzal az összeszaladt szemöldökű, késpenge szájú, hisztérikus dühvel, amit eddig csak Jack Lemmon alakításában láttam a rendmániás Felix Ungar arcán a Furcsa pár 1968-as filmváltozatában. Szóval hozzám vágja a cipőt, amiből szomorúan peregni kezd a játszótéri homok a frissen mosott ágyneműre, majd se szó, se beszéd, egy légiós őrmester csattogó lépteivel távozik.

A levegőben pedig még percekig ott rezeg az el nem kiáltott szidalom: „Ezerszer megmondtam, hogy a cipőket el kell rakni a cipős szekrénybe! Azért CIPŐS! Én hogy tegyem bele, gyökér?! Egyéves vagyok, nem érek fel odáig! Utoljára szóltam!” Én legalábbis ezt hallom, miközben lelki szemeimmel látom, ahogyan önbecsülésem szobra a talapzatáról letaszítva hever a porban.

Nem kérdés, hogy ki a főnök

Az a főnök, aki a sör-unikummal edzett harmadosztályú focisták technikájával, külső rüszttel rúgja szét a kádad oldalát, ha nem elég gyorsan készül el a fürdővíz, vagy az igényelt hat játéknál eggyel kevesebbet tettél bele. A főnök az, aki feltépi a szekrényajtódat, kirántja a padlóra a fehérneműs dobozod, és miután az összes zoknidat szétrugdosta a nappaliban, két női csipkebugyit töltényövként keresztbe rak a felsőtestén,

majd tábornoki sapkaként a fejére húzza a gatyádat, és úgy menetel végig a lakáson, mint egy pigmeus, aki megnyerte a falu transzvesztita farsangját.

Az a főnök, aki, miután harmadjára teremted le, hogy a konnektor nem játék, kinyitja a fürdőszobai fiókot, ellopja belőle az elektromos fogkefe töltőjét, és azt próbálja meg rácsatlakoztatni az áramra. Téged meg szétcincál a kognitív disszonancia, mert egyrészt, ugye, a konnektor még mindig nem játék, másrészt, a jó életbe, hát rendeltetésszerűen használja, most akkor leszidjam vagy megdicsérjem?! Ő meg vigyorog, like a boss.

Mi lenne más az, mint főnök, aki kiborítja a játékosdobozát, odahúzza a kanapéhoz, felmászik rá, előkotorja a párna alól a távirányítót, bekapcsolja a tévét, szétvetett karokkal hátradől, és akkorát sóhajt, mint egy tisztességtelen kiskereskedelemben megőszült kolumbiai drogbáró a nyaralása első napján? Egyéves, könyörgök! Mi jön még? Felciccent egy sört, és pörköltszaftos trikóban fingva ordít a focibíróval? Hát, ki itt a családfő?

Viccelek, bolondozok... nyilván az a családfő, aki letérdel a sütő elé, kihúzza az alatta lévő fiókot, és úgy hajigálja át a válla fölött – hátra sem nézve! – a fém szűrőket, a szilikon alátéteket és a fakanalakat, mint a távcsövét kereső kockás fülű nyúl, amikor kipakolja a bőröndjét. Ha az útjában vagy, hát magadra vess.

Csak egy családfő engedheti meg magának, hogy olyan tahó modorban követelje a kávéskanalad átadását, amilyenért egy orkot is kitiltanának a barlangjából. Önjelölt górékra jellemző csibészség az is, hogy a krumplihámozáshoz használt műanyag edényt odahúzza a bejárati ajtóhoz, bokatörést kockáztatva felpipiskedik rá, és megpróbálja elérni a kilincset. Máris szöknél, kiscsákó?

De hát ha harc, legyen harc! Én csata elől még nem ugrottam el. Persze, egyedül kevés vagyok egy ilyen képességű ellenféllel szemben, ezért idejekorán szövetségeseket állítottam magam mellé. Három kőkemény „zsoldost alkalmazok”: Zsuzsit, az anyósomat és Ilike nénit, a pótmamát. Vegyük őket sorban.

Zsuzsit valamennyire már ismeritek, feltéve, ha olvastátok a Büfik és bukások előző tizenhárom naplóbejegyzését. Azt viszont nem tudjátok, hogy ő sportoló volt, evezős bajnok és a mai napig csúcstartó. Tizenegy órán keresztül képes volt Budapesttől Bajáig kanalazni a Dunán (sőt a Dunában), pedig nem is üldözte a Soros György egymillió migránssal.

Szóval nem az a típus, akit egy olyan hobbit-cézár, mint Tomika, hosszú távon terrorizálni tud, ezért ha én már nem tudom kezelni a zseb-nérót, akkor ő pikk-pakk lerendezi.

Nem, nem evezőlapáttal, hanem olyan határozottsággal, amilyenre csak egy anya képes. Ráadásul nem káromkodik közben. Mármint Zsuzsi. A legdurvább trágárság, amit Tomika képes kicsikarni belőle, az az „irgumburgum, mordizomadta”, esetleg az „azt a hét meg a nyolcát”. Ez örvendetes módon nagyon, de nagyon messze van a kocsisszótár azon mélységeitől, ahová én oxigénpalack nélkül tudok lemerülni. Na, jó, persze, a gyerek jelenlétében próbálok viselkedni, mert menet közben rájöttem, hogy az anyanyelv szó egy átverés: ez a fiók-sztálin engem ugyanannyira figyel, mint az anyukáját. Vigyázni kell, mi csúszik ki a számon: kapanyél vagy Kazinczy. Hiszen – állítólag – egyszer beszélni fog. Most még csak ott tartunk, hogy minden nagyobb jármű „bu”. Tudniillik, busz. Minden egyébre ott van az „e”.

A másik zsoldosom – mondjuk inkább így: bajtársam – az anyósom, Tomika nagymamája, aki szintén bír néhány szuperképességgel. Például kivételesen jól tűri a monotóniát. Az agysorvadás kockázata nélkül, órákig képes ugyanazt játszani az unokájával (ez lehet két kavics összeütögetése), amitől én – pedig imádok „ellenni” a fiammal – negyedóra után elhagyott zsilettpengéket kezdek keresni a Szent István park füvében, hátha felvághatom az artériámat. A másik, amit az anyósom tud, az a meglepetéskaja. Nem az a meglepetés, amit főz, hanem hogy főz. Ez a legnagyobb segítség a kisgyerekes szülőknek. A támaszuk akarsz lenni? Akkor ne ostoba kérdéseket tegyél fel, és ne tolakodj oda három órára összetapizni a babát, hanem készíts néhány adag ételt, toppanj be vele, rakd le, utána dobj egy puszit, és csá. Az anyósom ezt remekül tolja. Főz, kitakarít, gyereket sétáltat – ami kell. Megfizethetetlen.

Ilike nénit hagytam a végére. Ebből az írásomból már tudjátok, hogy az édesanyám tizenegy évvel Tomika születése előtt meghalt, édesapám második felesége, Judit pedig kiváló a nagymama szerepkörében, de messze él tőlünk, ezért már a terhesség alatt agyalni kezdtem a megoldáson. Így találtam rá egy jó barátom anyukájára, aki feketeöves gyerekfelvigyázó, öt saját gyerekkel, hét unokával, több évtizedes óvónői tapasztalattal és akkora szívvel, amekkorával a paksi atomreaktort az oroszok nélkül is be lehetne röffenteni. Tomika születése óta hetente kétszer jön – én úgy képzelem, hogy Mary Poppinsként, papagájfejes ernyővel, a keleti szél hátán, de valószínűleg trolival – és Zsuzsit néhány óra szabadsággal, Tomikát pedig Újlipótváros összes parkjának felfedezésével ajándékozza meg.

Ilike néni mesterien balanszíroz: van, amiben szigorúbb, és van, amiben engedékenyebb nálunk. Jól tudjuk, de nem irigyeljük, hogy van Tomikával egy saját, külön bejáratú varázsviláguk, ahol a mese nem valós, de a valóság mesés.

Amíg pedig így van, bánja a fene, hogy Tomika a főnök!

Elvégre Herczegnek született. Örökölje meg hát az én hetedhét királyságom. Jó uralkodója lesz egy szép napon, amikor apa már nem király lesz, csak egy név egy kövön.

 

Herczeg Zsolt