Olaszos szerelem – és egy csipetnyi boldogság az irodában (Recepttel!)

–

Ha engem kérdezel, a különféle ételeket a következő négy kategóriába tudnám sorolni:

Vannak a muszáj kaják, amikkel az ember többnyire menzákon találkozik, meg rideg szívű nagymamáknál (mert bizony, ilyenek is akadnak!). Rántásos főzelékek, amikben csak itt-ott bukkan fel jelzésértékűen egy darabka répakocka, egy megfáradt zöldborsó. Remek motiváció lehet e menü a feltörekvő ifjúság számára: olyan állásra kell szert tenniük felnőttként, hogy soha, de soha a büdös életben többé ne kelljen ilyeneket enniük!

Aztán vannak a létfenntartó ételek, amiket leggyakrabban az életmódot váltott barátnődnél, illetve elszánt fitneszguruk Instagram-oldalán láthatsz. Egészségesek, színesek, rostdúsak, kiszámíthatók, de legfőképp: egészségesek! (Hadd nyomjak el gyorsan egy ásítást.)

Ne feledkezzünk el azokról a mindennapos ételekről sem, amikért érdemes volt felnőni. Erre a lehetőségre vártál egész gyerekkorodban, hogy eldönthesd, aznap csirkecombot eszel-e rizibizivel, vagy inkább sertéstarját krumplival. Ezek nem többek, és nem kevesebbek, mint amik... és pont ez a jó bennük.

Végül elérkeztünk történetünk magvához. A cikkünk szívdobbanásához. Az ételek szerelmes szonettjéhez, a gasztronómia csillámpónijához, a kényeztető fogások királynőjéhez, az undok napok felvirágoztatójához.

Mert vannak olyan ételek, amiket az ember nem azért eszik, mert muszáj, vagy mert olyan fene egészséges. Hanem azért, mert ünnepnapot akar tartani szerdán, szeretné megjutalmazni magát csak úgy, vagy udvarolni óhajt önnön lelkének, ha már más nem teszi. És hát, mondd meg nekem, de őszintén: van erre a célra hatékonyabb módszer a tésztánál?

Na, ugye, hogy nincs? Nem is volt kérdés, hogy most szerdán, a Tészta Világnapján mivel fogom kényeztetni az én kis csemetéimet itt az irodában. Mert tudod, én világéletemben arra vágytam, hogy egy nagy vidéki házban éljek, körülöttem egy tucat gyerekkel, kutya, macska, kanári meg örvös pekari... és én csak sütök-főzök álló nap.

Aztán lett két kisgyerekem, és rájöttem, hogy mégiscsak jobb, de legalábbis pihentetőbb, ha eleve olyan gyereket szerez be az ember, akik már felnőttek, és egyedül intézik az ügyes-bajos dolgaikat, nem járnak a nyakadra mindenféle hülyeséggel. Így csaptam le boldogan a WMN irodája nyújtotta brigádra, és lettem önjelölt olaszos „mammájuk” – legalább egy napra. És hogy ők is érezzék, mi a felállás, ebédre főztem nekik két nagy vájdling Alfredot. Azért egyből kettőt, mert ez a „mammaság” legfőbb ismérve: feltétlenül akkora adagot kell csinálni, hogy senki ne érezze úgy, hogy éhen akarod halasztani, cserébe addig fel sem állhat az asztaltól, amíg nem feszül rajta pattanásig a vasalt ing.

Az Alfredo nevezetű fogás nemcsak léleksimogatóan finom, de ráadásul pofon egyszerű is, seperc alatt össze lehet dobni. Egy gigantikus lábosban kifőztem egy kiló tagliatelle tésztát (ez az a típus, ami olyan, mintha a spagettin végigment volna egy úthenger). Míg a tészta fő, 15 dkg vajon (nem nyifog, nem fintorog, mondtam, hogy ez a kaja az élvezetek gátlástalan halmozásáról szól!) megfuttattam öt gerezd fokhagymát, felöntöttem egy liter főzőtejszínnel (Csitt! Sokan vannak a bambinik...), majd az egészet besűrítettem – azaz rotyogtattam bő tíz percig, közben sóztam, borsoztam. Amikor már szép krémes állagú lett a történet, belekevertem 40 dkg reszelt parmezánsajtot (Tényleg, most már elég legyen! Néha igenis ki kell rúgni a hámból). Majd, miután elzártam alatta a gázt, feldobtam az egész hóbelebancot három csokor friss, illatos, üdezöld, apróra vágott petrezselyemmel. Ezek után mehetett bele a leszűrt tészta, és már szaladtam is be a tárgyalóba az étkezőbe, ahol nézd csak, ilyen izgatottan várt engem az én éhes siserehadam legbakfisabb sarja:

 

Szeresd te is magad, és cummants be egy kis tejszínes tésztát! Végtére is, egyszer élünk, bassza meg!

 

Fiala Borcsa

Gif: ITT

 A képek a szerző tulajdonában vannak