Elkaptam valami vírust, bár épp csak, hogy véget ért a nyár. Torokgyulladás. Hiába igyekszem egy legyintéssel elintézni, alig élek, olyan gyenge vagyok, és még fájdalmas is. Lázam nincs, így viszont semmi nem igazolja, hogy ágyban fekve kúráljam magam. Viszem a gyereket iskolába, dolgozom, legfeljebb a házon kívüli programokat engedélyezem kihagyni magamnak, azt is leginkább azért, mert utálom, ha az emberek mártírként ténferegnek betegen, és közben megfertőznek másokat. Végül aztán az egyik nap már tényleg húz az ágy, miután a legfontosabb teendőket elvégeztem, egy pléddel ledőlök a nappali kanapéjára.

Igazolt hiányzás

Ha már így alakult, elkezdek nézni egy filmet a mozicsatornán, találok még egy kicsit a gyerek kedvenc csokijából, és lassan egészen jól érzem magam. Mindez azonban nem tart sokáig, mert egyszer csak nekiáll sütni a nap, egyenest be a kanapéra, tűzi a pokrócot, a lábamat. Mégis, mi a jó istent csinálok itt, szerda délben a kanapén???? Már egyáltalán nem érzem jól magam, simán csak azt érzem, hogy nincs rendben, hogy heverészek, fényes nappal, amikor mások lótnak-futnak. Közben a férjem hív. Bevallom, hogy ledőltem. Ő megdicsér, mert szerinte jól teszem, hiszen beteg vagyok. Próbálom magam meggyőzni, igaza van, de a szívem mélyén tisztában vagyok vele, hogy nekem ez nem megy. Láz, hétvége, szünidő vagy bármilyen rajtam kívül álló akadályozó tényező nélkül mégis mivel indokolható a semmittevés? Gondolkodni kezdek; vajon mi lenne velem, ha nem kéne semmit csinálnom? Ha megtehetném, hogy nem a pénzért dolgozom? Ha a „tevés” csakis azért történne, mert nekem jólesik? Vajon akkor könnyebben megengedném magamnak, hogy egy hétköznapon szórakozással töltsem az időt?

Szerződési feltételek és kondíciók

Közben befut a legjobb barátnőm telefonhívása is, akivel gyorsan meg kell vitatnom mindezt, ő pontosan érti, miről van szó. Elkezdünk híresen lusta ismerősünkről beszélgetni, aztán egy másikról, akit szintén nem űznek kényszerek, hogy mindenáron hasznossá tegye magát. Eszünkbe jut egy külföldi barátnő, aki egyáltalán nem lusta, ám anyagi helyzete okán megteheti, hogy csakis magával legyen elfoglalva, a férjét várja haza, utazgasson, sétálgasson, és kifejezetten jól érzi magát ebben a helyzetben. Ez azért érdekel nagyon, mert analizálva a helyzetet, hamar arra jutunk, hogy

mi egyszerűen nem arra vagyunk kondicionálva a magunk közegében, hogy bűntudat nélkül kiélvezzünk egy kiváltságos helyzetet.

Mintha aláírtam volna egy szerződést, amikor elvégeztem az iskolát, hogy innentől milyen feltételekkel engedélyezhetek magamnak pihenést, szórakozást, jóllétet, és ha megszegem, masszív bűntudat a büntetésem. Míg a beszélgetés folyik, már régen felkeltem a szófáról, összehajtogattam gondosan a takarót, és azon veszem észre magam, hogy levendulás tisztítószerrel makulátlanra suvickolom a főzőlapot. Akkor kezdtem el – teljesen öntudatlanul –, amikor a híresen lusta ismerősről beszélgettünk.

Mi lenne, ha nagyanyámnak fasza lenne?

Pedig, ha belegondolok, a lehető legjobb azon elgondolkozni, mihez kezdenék, ha megtehetném, hogy nem teszek semmit álló nap. Mert mégiscsak kiderül, hogy egyfelől valószínűleg ugyanazt, amit jelenleg is, de fény derül arra is, hogy mire vágynék, amit nem engedek, engedhetek meg jelenleg magamnak. A férjemet is elkezdem faggatni, aki pont úgy válaszol, csak sokkal finomabban, ahogyan apám tenné, ha megkérdezném erről. Ő ugyanis rám nézne, és azt mondaná: „Mi lenne, mi lenne, ha nagyanyámnak fasza lenne?”. Azaz: minek gondolkodom olyanon, ami nincs. Visszatérve a férjem válaszára, – amire csak nagy nehezen tudja rávenni magát, annyira a valóság talaján áll –, végül kiböki, hogy olyan nem lenne, hogy ő ne csináljon semmit. Tulajdonképpen ő is ugyanazt csinálná, amit most. Talán még többet úszna, és több szakmai beszélgetésen venne részt. Micsoda család, mindenki a helyén van, gondolom, és nem számítom a fiamat, aki hallván a beszélgetést, kijelenti, ő a tévézést a telefonozással és az olvasással (na, legalább…) váltogatná, enne időnként, és nagyon elégedett lenne.

Élesben hogy volna?

Egyáltalán nem érzem, hogy választ tudnék adni a saját kérdésemre. Amiben biztos vagyok, hogy a sikerélmény nélküli léttől félnék a legjobban. De itt is felmerül a kérdés,

mekkora erőfeszítés és teljesítmény lenne elegendő ahhoz, hogy átéljem az éltető örömét annak, ha valami igazán jól sikerül?

Az egyértelmű, hogy a tevékenység az élet egyik mozgatórugója, de bűntudat jól érezni magam, ha a teendőimet semmilyen béklyó nem kötni? Sikerülne-e levetkőznöm ezt a kényszert, ha tényleg teljesen szabadon tehetném azt, amit csak jólesik? Lenne bennem elég hajtóerő, ha tudnám, ezen nem múlik aztán semmi, ugyanúgy ki lesz minden fizetve? Azok, akiknek ez sikerül, vajon sekélyes teremtések? Vagy olyan emberek, akik képesek egyszerűbben élni, és kiélvezni a számukra kínálkozó könnyebb életet? Arról már írtam, hogy nekem milyen hosszú időbe telt, de milyen jólesett lassítani az életemen. De arra gondolni, hogy egy napon csak azért keljek fel, hogy a testemet karbantartsam, hogy az otthoni teendőket elvégezzem, hogy lehetőleg az életnek a napos oldalán sütkérezzek álló nap? Engem szorongással és félelemmel tölt el. A valódi választ, hogy mi történne nagyanyámmal, valószínűleg sosem tudom meg...

 

Kárpáti Judit

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Leszek Glasner