EzerEgy megkésett reggeli krónikája

6.27

Kipattanok az ágyból, kirohanok a konyhába. Még van három percem, csak utána ébresztem a középső gyerekemet, aki leghamarabb indul az iskolába. Pont lesz még időm enni egy falatot... Gondolom én. De ő már ott ül az asztalnál, és nagyon szépen néz rám. Suttogva megkérdezi, csinálnék-e neki egy zabkását. Persze! Máris! Elkezdem, de...

6.30

...előbb bevágtatok a szobámba, mert az ébresztő megszólal, és nem akarom, hogy a másik két alvót idő előtt kiverje az ágyból a hang. 

6.35

A zabkása kész. Ehetnék én is belőle, de ma valami másra vágyom. Az élesztő nélküli, teljes kiőrlésű kenyérre esik a választásom. Vágok egy szeletet, a hűtőhöz lépek, keresem a (light) vajat. Elfogyott... A dobozt persze üresen visszatette valamelyik gyerekem a hűtőbe. Nyelek egyet. Nem baj, jó lesz anélkül is.

6.40

Már épp a sajtot szelem, amikor a legkisebb gyerekem kibotorkál a konyhába. Szemrehányóan néz rám, nem voltam elég halk ezek szerint, mert a konyha mellett van a szobája, és felébresztettem a csörömpölésemmel. Ő még alhatna, nagyon közel van az iskola, és egy perc alatt fölöltözik. De most azt mondja, hogy elfelejtett megírni egy fogalmazást, és fogalmazásfüzete sincs neki. „Biztos találsz egy üres füzetet a szobádban. Ugye?” – néz rám a legszebb tekintetével.

Ugye. Negyedórás elkeseredett küzdelem után diadalittasan viszem ki a füzetet, ő közben visszaaludt.

6.55

Pár szelet uborkát vágok a szendvicsemhez, ínycsiklandó illat tölti be a konyhát, imádom az uborka illatát, már épp elképzelem, milyen jól ropog majd a fogam alatt, amikor a középső gyerekem az orrom alá nyom egy nyilatkozatot, amit MOST AZONNAL ki kell töltenem, mert ma kell beadni, és különben is, el fog késni miattam az iskolából.

7.02

Huhh, ez megvolt. Igaz, hogy az „anyja neve” rovathoz a saját anyám nevét írtam, nem a gyerekét, aki én volnék, de szerencsére mindig van itthon írásjavító, csak hát, azt is meg kellett keresni...

7.07

A középső elment, a legkisebbet ébresztem újra. Közli velem, hogy mégsem mára kell megírni azt a fogalmazást, csak holnapra, és ő különben sem tudna írni ilyen randa füzetbe. Legyek szíves, vásároljak neki egy barçás vagy Real Madrid-os füzetet még a mai nap folyamán. Oké, persze! Meglesz. Reménykedve pillantok a sonka felé, de ekkor a kisfiam kijelenti, hogy ő most azonnal kakaós csigát óhajt fogyasztani. (A kakaós csiga a kedvencem, legtöbbször bűnbe esem miatta, most is drukkolok, hogy hagyjon belőle legalább egy falatot, de nem, az utolsó morzsát is megeszi ez a büdös kölök. Végem van, szédelgek az éhségtől...)

7.15

A fiam jó étvággyal fölfal még egy kis vajas kiflit is a kakaós csiga után. Ó, ha legalább a csücskét megkaphatnám! Az a másik kedvencem. Teszek egy bátortalan kísérletet, hogy elkunyizzam tőle, de kerek perec elutasít ez a kis szaros, és felháborodottan megjegyzi: „milyen anya az ilyen, aki kinézi a saját gyereke szájából a falatot”?

7.20

Majdnem elfelejtettem felébreszteni a legnagyobbat, aki csak negyed kilencre jár iskolába. Még épp időben vagyunk. Reménykedve vágok egy újabb szelet kenyeret, duplázni fogok, bizony, bevágok egy dupla szendvicset pillanatokon belül, csak előtte reggelit adok a legnagyobbnak. Ám ő semmit nem akar enni. SEMMIT! Most épp abban a korszakában van, amikor 48 kilósan is irtó kövérnek látja magát. „Ne etess már állandóan, anya, így is olyan kövér vagyok, mint egy malac!” Gyorsan lenyomok neki egy táplálkozástudományi kiselőadást, az eredmény két teljes kiőrlésű keksz lesz, némi cukormentes lekvárral. Megnyugszom, ez is valami, legalábbis több mint a SEMMI.

7.35 

Összeállítom a szendvicsemet, leülök az asztalhoz, és akkor a kisfiam megkérdezi: „Anya, megcsináltad már az uzsonnámat?” Jézusom, hát én folyton csak magamra gondolok, indul el bennem a lelkiismeret-furdalás, és gyorsan becsomagolom az uzsonnáját, megtöltöm a palackját. Útra készen áll a legkisebb is.

7.40

Már a liftbe is beszállt a fiam, a nagylányom még öltözik, még öltözik, még öltözik, még öltözik, de én elszántan az asztalhoz ülök. Kezembe veszem a szendvicset, mire vadul verni kezdi valaki az ajtót. „A tornazsákom!” – zihálja a fiam. Aúúú, a tornacuccot pont kimostam, és most a szárítóról kell összekapkodnom a majdnem száraz ruhákat. „Úgyis beleizzadsz” – nyugtatom meg (magam) a kisfiamat. 

7.45

A nagylányom előkerül a szobája mélyéről. Arcán világfájdalom. „Megint elfejtettem befizetni az ebédet, de nem baj, amúgy sem szoktam enni a suliban... Viszont ma drámaszakkör van, és csak este hatra érek haza.” Nagy nehezen rábeszélem, hogy vigye el a szendvicsemet, ami teljesen kész van. Én is teljesen kész vagyok. Kész! Kiürült a lakás. Most már aztán nyugodtan ehetek! Csak előtte még lezuhanyzom és fölöltözöm, gondolom bot(h)or módon...

8.00

Eltelelt bő másfél óra az ébredésem óta, és már nem is érzem magam annyira éhesnek. Azért megismétlem még egyszer a konyhai rutint, kenyérszelés, uborka, sajtszeletés, sonka... Mit sündörög itt ez a kutya? Jól tudja, hogy nem jöhet az asztalhoz, ha eszem, nem is szokott... Akkor most mi vaaaan? Úristen, ő is éhes, de ami még nagyobb baj, hogy pisilni kell neki. Nyugtalanul rohangál az etetőtálja és az ajtó között... 

8.08

Egyelőre felfüggesztem a reggeli projektet, muszáj levinnem a kutyát, mielőtt bepisil, de előtte természetesen adok neki enni. A kutya bol/dog. Én kevésbé. Indulunk sétálni.

8.45

Hazatámolygok. A kutya biztosan vezet hazafelé. Jól ismeri az utat, de azért minden sarkon tesz egy kísérletet. Hátha lehetne még egy kicsit sétálni... A kapu előtt nem bírom tovább. Egyszerűen behúzom. Csökönyösen hagyja magát húzni. Boldogtalanul tekintget az utca felé. A lift időközben elromlott. Öt emelet felfelé, korgó gyomorral, izzadtan.

8.55

Úgy, ahogy rendbe teszem magam, és rémülten konstatálom, hogy azonnal el kell indulnom, ha be akarok érni az értekezletre. Őrült kapkodásba kezdek. Hol a telefonom? Hol a gépem? Hol a töltő? Hol a szemüvegem? „Hol a nadrágom?” Ez a cipő nem is jó ehhez a nadrághoz... És különben is, mindjárt éhen halok!

9.10

Áhhh, most már biztos, hogy nem marad időm reggelizni, inkább becsomagolom azt a hülye szendvicset. Utána a kutyának megtömöm jutalomfalatokkal és egyéb ínyencségekkel azt a kis piros micsodát, amiből ki kell ügyeskednie a kaját. Ez a záloga annak, hogy nem forgatja föl a lakást, mire megjövünk. Bezzeg ő már reggelizett, de most még tízórait is kap... Kicsit nehéz a szívem, ám nincs idő az érzelmekre, indulnom kell...

9.15

Már az utcán vagyok, amikor eszembe jut, hogy a becsomagolt szendvicset az asztal szélén hagytam... Ha visszamegyek, tuti, hogy elkések, és akkor a főni leszedi a fejem. Nem bírja, ha valaki késik... Most már mindegy, majd veszek valamit út közben... Tényleg veszek, és arra készülök, hogy megeszem a villamoson ezt a finom kis tönkölykockát.

9.30

A villamos befut, de annyian vannak rajta, hogy a kezemet sem tudom fölemelni, nemhogy enni...

9.55

Bezuhanok a szerkesztőségbe, már mindenki az asztal körül ül, nézik, amint izzadtan kaparászom elő a jegyzeteimet, és megint elfeledkezem arról, hogy tulajdonképpen három és fél órája az éhhalál szélén állok...

11.15

Végre befejeztük az értekezletet. Az agytekervényeim kicsit lebénultak az éhségtől, az információk mennyiségétől és a rám váró feladatok terhétől. Bekapcsolom a gépet, megpróbálok tűzoltani, hat üzenetem van és tizennégy megválaszolatlan levelem két különböző e-mail-fiókban.

11.30

Gáspár megkérdezi: „Mit ebédelünk ma?” „Ebééééd? Én még nem is reggeliztem” – vetem oda elgyötörten... Kriszta megjegyzi, hogy: „neked komoly problémáid vannak az időmenedzsmenttel”, amit készséggel elismerek.

12.00

A legégetőbb dolgokat megoldottam, előveszem az agyonnyomott tönkölykockát, és jól összemorzsázom a klaviatúrát. Ettől csak még éhesebb lettem. Üveges tekintettel, farkaséhesen bámulok magam elé. Gáspár megint megkérdezi, hogy „mit eszünk ma?”, mert egy ügyfél telefonja megszakította az előző gondolatmenetét, ami szintén e körül forgott. Azt válaszolom, hogy ma inkább nem ebédelek az irodában. Úgyis hamarosan hazamegyek, legalább spórolok egy kicsit. 

13.30

Hazaérek, az asztalon ott a szendvics. Ezek szerint a kutya nem ette meg. Ez őszinte örömmel tölt el. Gyorsan körülnézek, mit adhatnék ebédre a hamarosan hazatérő középső gyerekemnek, aki ráadásul vegetáriánus. Van egy kis kuszkusz grillezett sajttal. Kár, hogy csak kevés, nekem nem jut belőle... Hű, ha megettem ezt a szendvicset, azonnal el kell kezdenem olvasni a holnapi cikkeket, mert megint éjszakázás lesz belőle. Becsukom a hűtőt, leülök az asztalhoz, kicsomagolom a szendvicset, és ekkor zörög a kulcs a zárban. A középső gyerekem áll az ajtóban, és kiszakad belőle egy segélykérő mondat: „Mi lesz az ebéd? Mindjárt éhen halok...” Ő leül enni, én nézni sem bírom, inkább beszaladok dolgozni a szobámba, mert tényleg rengeteg  a munka.

13.35

Magam mellé készítem a szendvicset, de újabb öt sürgős üzenet, és még több megválaszolatlan levél vár rám. Feladom. Jó lesz ez a szendvics vacsorára is... vagy nem?

Both Gabi