Digitális bevándorló vagyok. Egy netmigráns. Hálómenekült. 1975-ben nem ebbe az online bolhacirkuszba, nem ebbe a virtuális Hieronymus Bosch-festménybe, Patyomkin-faluba, hányásig tuszkolt pixelturmixba, Narcisszuszok csoportos maszturbálóklubjába születtem, hanem egy másikba, a mátrixon kívülibe, amiben az emberek könyveket olvasnak, találkoznak és beszélgetnek, a farkukat pedig csak személyesen, leghamarabb a harmadik randin mutatják meg a csajnak – vagy az elsőn, feltéve, ha az a csaj férfi, a randi rendelés, a férfi pedig urológus.

Aztán minden megváltozott, ráadásul hirtelen és követhetetlenül. „Bejött a számítógép”. Senki, aki a nevelésemről gondoskodott, hozzá sem tudott szagolni ahhoz a gyanúson büdös, mégis csábító szép új világhoz, amit nekem azonnal le kellett tüdőznöm.

Ennek köszönhetően 1990-ben egy egész középiskolai osztály meg akart lincselni, mert a tanár utasítására – „kapcsold ki a géped!” – áramtalanítottam az egész számítógéptermet, ami tíz fadobozos, képcsöves tévékészüléket jelentett, előttük patkány-szürke Commodore 64-esekkel, azokon pedig a diáktársaim teljes aznapi munkájával. Komoly kockázata volt, hogy ha nem engedelmeskedem a RUN parancsnak, akkor ők fogják a seggembe tolni a billentyűzetet az INPUT-tal.

Szóval hosszú út vezetett odáig, hogy ma már nemhogy használom az online kommunikáció biztosította lehetőségeket, hanem megélek belőlük, és olykor tanítom azokat. Az első cikkeimet még képtelen voltam számítógépen írni. Minél személyesebb volt a mondanivaló, annál jobban kellett a kegyetlenül üres papírlap, az utolsó szalmaszálként markolt toll... és persze az elvonultság. Aztán szépen lassan az egész életemet felfalta ez a gyönyörű szörnyeteg, ez a vonzó bestia, és ma már ugyanúgy álló nap a neten lógok, mint bárki más. Ott olvasok, oda gyártok híreket, ott veszekszem a barátaimmal és barátkozom az ellenségeimmel, ott szervezek programokat és kerülök ki pogromokat, minden ügyemet ott intézem, vagy legalábbis: bonyolítom. Trollforgató lettem. És még csak nem is bánom! Nem tartozom azok közé, akik szerint az internet- és főleg a Facebook az apokalipszis eddig nem ismert, ötödik lovasa. Én a haszonélvezője vagyok. Nélküle még ma is egy mezővárosi Julien Sorel lennék.

Bocsánat a hosszú felvezetésért, de szükség volt rá, hogy megértsétek: Tomikáról nem azért nem láthat senki fotót és videót a neten, mert ő különb másoknál, hanem azért, mert nem az. Az apukája pedig nem keveset tud az online világról, hanem viszonylag sokat – de mégsem eleget.

Kifejtem.

Negyedórával azután, hogy Tomika meglátta a dél-pesti kórház szülészetének fosszöld csempéit, már tucatnyi Facebook-ismerősöm követelte ordítva – néhányan szó szerint, CAPS LOCK-kal – a fotót és a videót róla, pedig szegény úgy nézett ki, mint egy három napja vízben áztatott cipó, vagy egy evok Han Solo legénybúcsújának reggelén. Egyetlen képet tettem fel róla, amin a kezemben tartom, és alig látszik. Utána azonban bejelentettem, hogy ennyi, nincs több, ne is kérjenek.

Azt hiszitek, belenyugodtak?

Jóformán vadidegenek követelték, hogy „percről percre” tudósítsak a gyerekemről, mintha ez járna nekik.

Ismerősök és barátok pikírt viccekbe csomagolták az elvárásukat, hogy álljak be a sorba, és cukibbnál cukibb babafotókkal árasszam el a Facebookot, sőt lehetőleg a profilképemet is cseréljem le Tomikáéra. Mert micsoda dolog az, hogy szembeszegülök a közösség szokásaival?! Miért nem hagyom, hogy teli moslékos vödörrel öntsék a lájkokat és szívecskéket a feltöltéseim  alá?! Tán nem szeretem a gyerekem? Nem vagyok rá büszke? Aztán persze, kibukott belőlük a kaján gúny is, miszerint pont én, a sokat Facebookozó hivatásos újságíró úgysem fogom kibírni, hanem néha-néha fel fogok rakni egy képet róla. „All in all you're just another brick in the wall.”

Ez nálam kontraproduktívnak bizonyult. Feltámadt bennem a lázadó dac, a forradalmár „csak azért is”. Tíz hónap telt el, és bár volt néhány gyenge pillanatom, de nem engedtem a csábításnak, és megtartottam a fogadalmam. Ebben természetesen sokat segített, hogy Zsuzsi egyetértett velem, és szövetségesemül szegődött. Közben pedig nagyon érdekes tapasztalatokat gyűjtöttem.

Például azt, hogy ha akarom, ha nem, kénytelen vagyok magyarázkodni. Muszáj újra és újra elmondanom, hogy nem ítélem el azokat, akik kitapétázzák a Facebookot a gyerekükkel. Én viszont nem teszem. De nem azért, mert tudom, hogy később baja lehet belőle! Éppen ellenkezőleg. Fogalmam sincs, hogy mit okozok vele a közeli vagy távoli jövőben.

Az emberiség úgy teszi fel magát az internetre, mintha nem lenne holnap. Nincs is, hiszen a Facebook két dologról szól. a Most-ról és az Én-ről. Holnap és Te nincs. Ez futás a sötétbe. Aki azt mondja nekem, hogy a gyerekének később semmilyen problémája nem származhat abból, hogy képek és videók ezreit szórja ki róla, az ugyanúgy nem tudja semmivel alátámasztani az állítását, mint én, aki azt szajkózom, hogy ebből komoly gondok sarjadhatnak. Szóval okosabb biztosan nem vagyok másoknál, csak talán óvatosabb. Vagy paranoiásabb, de ezt majd odaveritek ti a kommentszekcióban.

Másrészt azért, mert nem bízom magamban. Nem bízom abban, hogy mértéktartó leszek. Tomika – ahogyan számodra a te gyereked is – fokozhatatlanul cuki, nagyon szeretem őt, és mindennap legalább tíz megörökítendő pillanatot élek át vele. Egyszerűen nem bírnám ki, hogy ne árasszam el vele a Facebookot, világgá kürtölve a boldogságunkat, és persze bezsebelve a könnyű sikert, a gyors népszerűséget. Lehet, hogy más képes erre, én nem. Nálam csak a szociális cölibátus működik.

Harmadrészt pedig azért, mert Tomika nem adott rá engedélyt. Hülyeség, tudom, de nem akarok később fejmosást kapni tőle, már így is piszok nagyot tud ütni. Úgy érzem, helyette is védem a jogait azzal, hogy nem nagyító alatt nő fel.

Néha, persze, amikor látom, hogy mások egész portfóliókat rittyentenek a babájukról a Fácséra, elmélázom néhány kósza költői kérdésen.

Vajon azért van tele a virtuális tér a képmásuk felhasználásáról rendelkezni képtelen kisbabák szuperaranyos, hipercuki, megaédes, mások számára azonban érdektelen, giccses, modoros, kínos, esetleg pedofilmágnes fotóival és videóival, mert a fáradt és önbizalom-hiányos szülők ezzel az olcsó, de tuti módszerrel, a gyereknevelést totális idillnek hazudó, filléres és filteres beállítással akarnak talmi elismerést és kamu szeretetet gyűjteni? Ezt már csak kérdezem... Tudom, tudom, ne okoskodjak itt, „we don't need no education, we don't need no thought control.” Tényleg nem akarom magamra rántani a haragotokat, elvégre én azért írok ide, hogy a szoptatós anyák jókat nevessenek, aztán szidjanak, hogy felébredt miattam a decibelsárkányuk. De azért csendben azt gondolom, hogy a babafotó: a szülő röntgenfelvétele.

Az is elgondolkodtató felismerés, hogy a kép előállítása ma már egyenlő a közzétételével. Amikor tehát valaki megkérdezi – ha egyáltalán megkérdezi –, hogy készíthet-e felvételt a gyerekemről, akkor valójában arra (is) gondol, hogy azt azonnal kiposztolhatja-e a Facebookra, ahol egymilliárd ember láthatja, véleményezheti, letöltheti és felhasználhatja. Készítés és publikálás: egyazon szándék, egyazon mozdulat. Most lett igazuk az észak-amerikai indiánoknak: akit lefényképeznek, annak elveszik a lelkét.

Teljes joggal mondhatjátok, persze, hogy ha ilyen bigott vagyok ebben a témában, akkor minek írok a gyerekről ide, a WMN-re. A barátaim is gyakran a szememre vetik ezt, mondván: ezzel is kiszolgáltatom őt, ebből is baja lehet később, és könnyen lehet, hogy utálni fog érte. Én azonban egyrészt bízom bennetek, az átlagosnál jóval magasabb színvonalat képvielő WMN-olvasókban, másrészt mindannyian tudjuk, hogy az írás ma már elszáll, a fotó és a videó azonban örökre beleég a kollektív memóriába, harmadrészt így, a tizenegyedik részre remélem, nyilvánvaló lett, hogy ez a sorozat nem Tomikáról szól, hanem arról, hogyan botladozom én egy jó szándékkal kikövezett úton, ami talán most az egyszer a mennyország felé, édesanyám ölébe vezet, és nem a pokolba, rosszabbik önmagamhoz.

 Herczeg Zsolt

 

Herczeg Zsolt korábbi írásait ITT tudod elolvasni.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/Shanina