180 centi vagyok, 110 kiló, és a vállam még így is szélesebb, mint a csípőm. Állandóan több napos (esetenként hetes) borostát hordok, van egy közepeske sebhely az arcomon, erősen kopaszodom, szabadnapokon pedig nem vetem meg a feltűnő színű ruhákat és a piros sportcipőt. Nem vagyok a sztereotípiák rabja, de nem török pálcát senki fölött, aki a nagy számok törvényében hisz. Az előítéletek ellen pedig nem nagyon tudok mit csinálni.

Rosszabb napjaimon rá kell jönnöm, hogy felesleges az állandó küzdelem. Apám is megmondta „fiam, ellenszélben nem pisálunk”. El kell fogadni a népítéletet, belehajtani a fejem, és végiggondolni, hogy milyen előnyöket találhatok még ebben is, hogy jobb legyen az életem.

Hozzám például még senki sem jött oda az utcán arra apellálva, hogy majd megsajnálom. Meglátnak, lesütik a szemüket, és tovább lapozgatják a brosúrát, várva a megfelelő alanyra, akitől majd megkapják az egy százalékukat.

Nem kell attól tartanom, hogy a buszmegállóban, vonaton vagy bármilyen tömegközlekedési eszközön feleslegesen szóval tartanak, mert úgysem szól hozzám senki. Egyszer fordult elő velem, hogy a pontos időt szerettem volna megtudni egy gyanútlan járókelőtől, de az a kérdést meg sem várva riadt tekintettel elrobogott mellettem.

Nem ér csalódás, ha egy fotópályázaton indulva nem én nyerem a legtöbb lájkot, a „Legszimpatikusabb arc” versenyben. Általában olyanok a kritériumok, hogy nem is indulhatok.

A diszkóban a kidobó nem köt belém, hanem meghív egy italra, hiszen tudja, hogy ugyanabban a cipőben járunk. Persze, ő nem annyira érzékeny fiú, mint én.

A villamoson az ellenőr soha nem kéri el a jegyem, sőt, ha nyújtom felé, legtöbbször akkor is kikerül. Jobb a békesség, ki tudja, mit lobogtatok olyan lelkesen.

Amikor szülőin szóba kerül, hogy ki legyen az SZMK, tudom, hogy nem kell a sűrű naptáramra hivatkozva ledobni magamról a felelősséget. A többi szülőnek eszébe sem jut, hogy elvállalnám a posztot.

Múltkor volt egy koccanásos balesetem egy hipermarket parkolójában. Nemhogy  a betétlapomat nem akarták elkérni, de a vétkes még némi KP-t is felajánlott, ha annyiban hagyjuk a dolgot. Pedig én voltam a hibás.

A profilképem alapján egy csomó SW-fan ismeretlenül is belájkol, mert azt hiszik, hogy egy újabb teaser oldal készült a következő folytatáshoz, és én egy új karakter vagyok.

Az állatkertbe nem kell külön szendvicset csomagolni, mert legtöbb látogató simán ad a ZOO-nasiból, ha tapsolok, és a két hátsó lábamra állok.

Egyszer próbáltam a céllövöldében szerezni valamit a lányaimnak, öt perc múlva már hívták a TEK-et, hogy egy gyanús személy puskával hadonászik a tömegben.

A feleségemet nemrégiben megkérték a színházban, hogy ne csak a telefonját kapcsolja ki, hanem engem is.

Már rég nem járok bankba, mert meguntam, hogy mindenki azt hiszi, én vagyok a biztonsági őr.

Hiába állok fel a buszon, hogy átadjam a helyem, úgysem ül le senki, mert ha szólok hozzájuk, vagy a kocsi távolabbi végébe oldalognak, vagy azonnal leszállnak, vagy egyszerűen elfordítják a fejük.

Van a kisebbik lányomnak egy kiállhatatlan osztálytársa, aki folyton csúfolta a kisebbeket, egyszer meg is fenyegette. Egyszer suli után megkértem a lányomat, mutassa meg a fiút és a szüleit, hogy legalább én is tudjam kihez kötni ezeket a történeteket. A srác apja pont azt a pillanatot kapta el, amikor a lányom kinyújtott karral rájuk mutatott. Azóta volt mikulás, karácsony, nőnap, az utódom névnapja, és egyik alkalommal sem felejtett el a fiú virággal és édességgel köszönteni őt.

A legmegalázóbb az volt, amikor a Parlament előtt sétáltam, és odajött egy idős hölgy, megszorította a kezem, majd azt mondta: „Sok nyugdíjas ismerősöm nevében mondhatom: köszönjük önnek az áldozatos munkáját, amivel elérte, hogy a rezsicsökkentést még azok a brüsszeli majmok sem tudták megállítani.”

Kovács Márk