Zsuzsa vagyok. Évek óta festésfüggő. Én vagyok az, aki pizsamában húzok le a sarki festékboltba – igen, vidéken is vannak egész jó boltok – és párás szemmel közlöm a fehér overallos szakival, hogy „tudja, olyan aranyporos, vizes bázisú texturált festék kéne, ami pont elég 7,5 négyzetméterre, mert utálok festéket kidobni”. Ilyenkor elnézően pillantanak rám, adnak egy cukorkát, hátha a glükózszintem helyreállása segít megértetni, mit is akarok, és elmagyarázzák, hogy ez nem egészen így működik, és, ugye, felületelőkészítés, kezelés, javítás, mélyalapozás, festés... meg a többi. Itt szokott elborulni az agyam, és közlöm, hogy akkor adjon abból a víz- és dörzsálló, szupertakaró festékből, ami egy rétegben is fehéret varázsol a feketéből – ha már erre a fodrászom képtelen. És akkor adnak. Szerintem mindig azt, amiből rendeltek öt raklapot, és csak az olyan elmebetegek viszik, mint én. Most épp a Poli-farbe matt latex festékét nyomták a kezembe, miközben megkérdezik: a szalmagyopár vagy a hegyilen felelne meg jobban a vizuális elgondolásaimnak? És akkor előveszem azt a tekintetem, amitől az egész szerkesztőség retteg – kivéve a Szentesit, de ő nem egy parabanya –, és megkérdezem, hogy: „ugyan, minek néz engem, adjon fehéret, sokkal jobb, ha én szúrom el a színkeverést”. Miközben fizetek, még utánam kiabálják, hogy ebben teflon is van, ami biztos nagyon tuti, ha palacsintát akarnék sütni a falon. Lelkük rajta. 

Klinkertégla fal
A tűzhely melletti igen randa rész

A megfontolt és rendes emberek számára a festés a takarófólia leterítésével, és a maszkolószalag erőteljes használatával indul, és higgyétek el, ezt így is kell csinálni!

Persze én nem így csinálom, sokkal jobb utólag szívni a festékpöttyökkel – tudom, évtizedes rutinom van benne.

Az én módszerem a kartonpapír arrébb csúsztatásán, és a szivacs használatán alapul, persze ez a nehezebb út. 

Alapvetően a festés azzal kezdődik, hogy az ember kitalálja, pontosan milyen falat milyen színre festene át, vannak-e különleges igényei, vízállónak kell-e lennie a festéknek, vagy gyerekszobába szánja, ne adj' isten a penészgátló hatás jelent vonzó szempontot, és akkor még nem beszéltünk a színekről. Manapság már bőszen lehet kevertetni a színeket, bár arra érdemes figyelni, hogy – míg a bútorlapgyártók egyféle színkódot használnak, addig – a festékesek általában a RAL–színeket, vagy valami mást, ami biztosan nem kompatibilis a bútorral és függönyszínnel. Ennek csak akkor van jelentősége, ha éppen színben passzoló festéket szeretnénk csináltatni. 

Fal és festék
Minimalista előkészületek

Ha megvan a kinézett festék, és találtál valakit, aki segít kipakolni a bútorokat – persze ott is lehet hagyni, de elég tré módon fog kinézni, ha ott marad a szekrény körvonala – akkor jöhet a letakarás és a maszkolószalag, amivel mindent körbe kell ragasztani, amit nem akarsz lefesteni. 

Ha ez mind patent, akkor érdemes szemrevételezni a falat, előkészíteni a spaklit – ami úgyis többfunkciós csodaszerszám – illetve a gipszet, vagy más, készre kevert tömőanyagot. Ez akkor jön jól, ha a tiplik okozta lyukakat száz éve nézegeted, és eddig még sosem álltál neki. Persze bármilyen kisebb lik esetén jól jön a glettgipsz, csak arra figyelj, hogy egyszerre ne keverj be sokat, mert viszonylag hamar köt, ráadásul nem is kell belőle túl sok. 

Ha minden oké, és nem kell 120 réteg festéket levakarni a falról – ami alapvetően elég nagy szívás –, akkor jöhet a festés, ami gyerekjáték – a promófotókon. Meg ha fizetsz egy rakat pénzt a festőknek. 

Szóval kiválasztottad a megfelelő festéket, a színt, kiszámoltad, hogy mennyi kell a szobára, aminek nekilátsz – két rétegben, mondanom sem kell, ugye? Jöhet a henger, a lehúzó rács, az ecset, vagy a kisebb henger a szélekre, a kisebbik ecset, csak győzd őket kiválasztani a boltban. Ha az A eladó azt mondja, csakis a rövid szőrű henger a megfelelő, a B üzlet eladója azonnal meggyőz. hogy a legnagyobb eretnekség, amit elkövethetsz, ha rövid szőrűvel állsz neki a melónak, a szivacshenger az igazi. Na, ekkor nem érdemes elmenni a C boltba, mert biztosan belehülyülsz. Én arra jöttem rá, hogy ha én csinálom a festést, az ronda, egy profi festő pedig egy fogkefével is csilivili végeredményre jut. 

A lényeg, ha nekiállsz: felülről lefelé, a sarkok és szélek irányából a közepe felé érdemes hengerrel dolgozni, az apró részeket pedig ecsettel kiigazítani. Egy réteg ritkán elég, úgyhogy az egész folyamatot kétszer kell lenyomni. 

Ha nem ombremintás szobát készítesz, esetleg a most nagyon menő geometrikus formákat, akkor gyorsan megvan a dolog, és már csak a teljes száradásra kell várni. 

Persze a henger dög nehéz tud lenni, a festék pedig spriccel, akármelyik gyártó akármit állít, a hajad ha nem kötöd be, tele lesz színes pöttyökkel – mert nem tudod olyan profin csinálni, mint egy festő, de ha minden jól megy, akkor a végeredmény – messziről, összehúzott szemmel – pont hasonlítani fog azokra a csodaszép Pinterest-képekre. Vagy nem. 

Zimre Zsuzsa

Zsuzsa raklapokból is készített már bútort a teraszra. Ha kíváncsi vagy a végeredményre, nézd meg ITT.