Azt már sokszor hallottam, hogy a születendő gyermek választja ki a szüleit, és valami megfoghatatlan – spirituális – tölcséren keresztül beleöntik a lelkét egy véres, ordító testbe, ami lassan kibújik egy másik testből, hogy aztán mosolyogva találjanak egymásra szüleivel a felnőtté válása közben. Ezzel van egy kis bajom, de rendben, legyen így, én benne vagyok. Anyám, mondjuk, jobban örült volna egy kisebb fejű lelkecskének, de talán azóta ő is megbékélt a burámmal. Minden május első hétvégéjén azért veszek neki virágot, nehogy teljesen el tudja felejteni ezt a rossz élményt.

Nem tudom, hogy illik-e logikailag levezetni valamit egy ilyen materialista világon túli dologból, de egy ideje nem hagy nyugodni a gondolat: vajon a testvéreket is választják-e ezek a gyanútlan lelkek? Vagy ők már egymást választják? Nem hiszem, hogy a nagy lélekelosztóban csak arra figyelnének, hogy az újszülöttnek megfelelőek legyenek a szülei. Azt gondolom, ha egy igazán jól összerakott rendszerről van szó, akkor a környezetet legalább annyira figyelembe kell venni, mint a felmenőket. És a legközelebbi környezete egy gyereknek – a szaros pelenkát leszámítva – mi más lenne, mint a testvére? Tehát ez egy fontos befolyásoló tényező lehet a választásban.

Ám amennyiben ezt a gondolatmenetet követjük, akkor az én testvérem kartonját valahol nagyon elkeverték. Neki nyilván mást ígértek, engem meg félretájékoztattak. Szerintem mindketten meglepődtünk, amikor megismertük egymást.

Kezdjük azzal, hogy ötéves volt, amikor én megszülettem. Szerintem már teljesen beleélte magát, hogy örök életére ő marad a császár, azaz császárnő, merthogy lány az illető. Senkivel sem kell osztoznia semmin, akkor és úgy ugráltathatja a szüleit, ahogyan akarja, nem figyelve semmire és senkire. Szép kis terv, de nem jött be, hahaha. 

Mert akkor jöttem én. Érkezésemmel azonnal porba döntöttem minden kis hülye elképzelését a világról. A surranópályán, senkitől sem zavartatva, az esélyesség terhétől nem sújtva szakítottam át a célszalagot. És pont abba a rácsos kiságyba érkeztem, amit a kora alapján már ki kellett volna nőnie, de így én túrhattam ki. Mivel a születésem napján majdnem olyan súlyban voltam, mint ő ötévesen, a kiságy inkább tűnt ketrecnek, amit anyám azért borított rám, nehogy valami kisebb állatot felfaljak játék közben. Nagyon hamar eljött az a kritikus pont, amikor a tesó is potenciális áldozattá válhatott volna a méretei miatt, de sokkal gyorsabb volt, így végül életben maradhatott.

Gyors felfogásom miatt hamar megértettem, hogy mennyire jó volt megkönyörülni rajta, hiszen így hamarosan édesanyám első számú segédjévé léphetett elő a gondozásomat illetően. A „vigyél az öcsédnek inni, fogd meg a kezét mielőtt átmentek az úton, segíts neki a háziban, kísérd át a mamához, menj ki vele a játszótérre” – mindez csak a kezdet volt. Az igazi pokol akkor jött el számára, amikor középiskolában már eljárhatott egyedül bulizni. Azaz eljárhatott volna, de ott voltam én, az öcsi. Az utánfutó, a kellemetlen tartozék, a felesleges harmadik személy, akit mindenhova magával kellett cipelnie. Ez akkoriban kicsit megterhelte a már amúgy sem felhőtlen kapcsolatunkat. Külön para volt, hogy én jó tanuló voltam, nem rosszalkodtam, ő meg végigbukdácsolta a középiskolát. Utált, mint a szart, én pedig ott keserítettem meg az életét, ahol tudtam. Jól elvoltunk, na.

Aztán hipp-hopp, eltelt tíz-tizenöt év, „múltak a gyermekévek, nincs visszaút”. Már nem kellett vigyázni rám többet, én meg nem tapadtam rá, mint a kipukkadt rágólufi. Felcseperedtünk, megváltoztunk, és a tesómból egy borzasztóan idegesítő felnőtt lett. Elmúlt a szeleburdisága, soha nem felejt el semmit, pénzügyi vonalon dolgozik, ezért mindent Excel-táblázatban vezet. Szereti a hangos családi összejöveteleket, könnyedén ismerkedik idegenekkel, akik ezt megdöbbentő módon jófejségnek veszik. 

Ő 50 kg maradt, én 110 lettem, ő megállt 163 cm-nél, én 180-ig jutottam, ő multinál dolgozik, én semmilyen kötöttséget nem viselek el, ő figyel arra, hogy mit eszik, én csak a mennyiségre, ő festi a haját, nekem meg nincs is. Mindenben különbözőek vagyunk.

Egyvalami nem változott: mindig, mindenben számíthatok rá. Remélem, tudja, hogy legalább ebben egyformák vagyunk.

Kovács Márk

Kép: Ikrek (Twins, Universal Pictures, 1988)