Március 15-én a világ másik pontján is elindult egy forradalom – ami azóta is tart. 1971. március 15-én sikerült programozóknak létrehozniuk az első működő csevegőszobát, kevésbé oldschool nevén csetszobát, amely bizonyos szinten előfutára volt annak az ámokfutásnak, amit manapság művelünk a neten. Na, ennyit az unalmas médiatörténetről, nézzük, miből élünk.

Nem lehet nem észrevenni, hogy a nyelv, amelyen az online térben kommunikálunk egymással: változik. Folyamatosan. Ezek a nyelvújítások pedig  nyelvtannácikra és hanyag felhasználókra osztják a társadalmat. Én személy szerint például utálok pontot használni, mert számomra a pont egy agresszív kis méregzsák jel. Ugyanígy, a csupa nagybetűvel írás, ami meg olyan mintha ORDÍTANA VELED VALAKI. (Pont.) A kettő együtt pedig maga az írásbeli abúzus.

És, hogy ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül, bizonyítja az is, hogy nyelvészek által hitelesített jelenségként beszélnek arról már évek óta, hogy a pont használata igenis agressziót sugall. Ez van, a pont egyre inkább eltűnik a netes beszélgetésekből.

Nos, eme felfedezés, és az első működő csetszoba létrehozásának jeles napja alkalmából felidézem csetszobás, MSN-es, messengerező szokásaink velejét (az IRC-ről persze már nem is hallott a kis Y-generációs – a szerk.), és megkísérlem elmondani, hogy a „mai világ" netes kultúrájában mit is jelent a „…”, a felkiáltójel és társai.

1. A pont-pont-pont (…) használata

Az érzelem kifejezésre használatos mesterhármas: pont, felkiáltójel, és pont-pont-pont közül engem leginkább ezzel az lehet kiüldözni a világból. A drámázás, hatásvadászat a passzív-agresszív viselkedés csimborasszója. Honnan tudom? Mert én is használtam. Tiniként. Valamikor 2006-ban, utoljára MSN-en.

Jelentése sértődött női nyelven: tudhatnád. 

2. Pont vs. tagolás – avagy: a királynőt nem kell félnetek, jó lesz, ha mindenki egyetért, én nem ellenzem"

A jóravaló felhasználó írásjelek helyett az új mondatot, gondolatot új sorba teszi, szmájlival, sortöréssel, elválasztva egymástól. Persze akadnak még olyanok, akik igyekeznek a klasszikus helyesírási formák szerint kommunikálni. Minden tiszteletem az övék. Én viszont nem ezt a tábort erősítem, inkább azokét, akik a mondatvégi pontot egy Messenger-beszélgetésben agresszívnek tartják, és ezért elhagyom. Az előző párbeszéd morzsáit tovább fűzve a tipikus „Haragszol?-Nem. párbeszéddel szemléltetem, segítő partnerem a mindig csodálatos Szentesi Éva lesz. 

Éva, amúgy stílszerűen mindig három sírós nevetős fejet ír. Eggyel se többet. A stílus pedig maga az ember, ugyebár. 

3. A !,? túlhasználatától a NAGYBETŰKIG

A kettőt egy paraszthajszál választja el egymástól, ugyanazt a túlpörgött, ijesztő nyomulást reprezentálja, amitől az ember felveszi a nyúlcipőt, és kimenekül a beszélgetésből. Nézzük a klasszikus „Szia! Mizu?” esetét, szorozva tízzel, ahol már gyanúsan őrült a másik fél:

Ugyanez nagybetűvel

Idősebb rokonaimtól már hozzászoktam, hogy nagybetűvel írt SMS-t kapok, mert sokat romlott a látásuk. Ha viszont nem tőlük kapom, akkor mindig para, ha valaki nagybetűvel ír, mert úgy képzelem, hogy ordítva mondaná, ha személyesen találkoznánk. 

Jelentése mindkettőnek: full őrült vagyok, nem tudsz megállítani.

És még mindig ugyanez: mosolygó fejjel

Ugyancsak a kétezres évek elején, amikor virágzott az MSN, volt egy ikon, amit a barátaimmal kerültünk, amennyire csak lehet, és ez a mosolygós szmájli volt. Úgy tartottuk akkor, hogy a passzív-agresszivitás magas foka, az emberiség egyik legkegyetlenebb vegyi fegyvere, a mosolygó fej. Amikor elköveti az ember azt a hibát, hogy FB-on szeretne valóban mélyebbre ható beszélgetést folytatni, és válaszként in your face csak egy lerázós mosolygó fejet kap, hát... az nagyon kegyetlen dolog. Emlékeim szerint ez olyannyira benne volt a köztudatban, hogy saját FB-csoportot is csináltak, azaz: „A :) azt jelenti, bazmeg” néven, azóta már talán nem így használjuk. Adózzunk most egyperces néma csenddel azoknak, akik valaha lerázós mosolygó fejet kaptak.

Jelentés: kopj le/bazmeg

Lerázás alternatívái: nyelvnyújtós szmájli és a kacsintás. Most lerázlak, de a nagyszünetben attól még bandázhatunk. Mennyire egyszerű volt akkoriban, atyaúristen! Most vannak emojik, stickerek, GIF-ek és a klasszikus írásjelek is. Magamat sem értem néha. A mosolygó fejnél már csak ez rosszabb: 

(forrás: twitter @WAKE)

4. LY és J

A messengerező társadalom természetes kiválasztódásáért egy nyelvtani szabály felel, ami miatt még a helytelenül írókból is előjön a nyelvészprofesszor: ez a J és LY helyes használata.

Tök mindegy, mennyire hanyagul fogalmaz a hétköznapokban, a nyelvtanórák kínzása itt visszaköszön: a J és LY felcserélésével teljesen összeomlik a másik ember homlokzata. Őrület.

Ezek persze csak az én és szerény mikroközösségem tapasztalatai, ahány közösség, annyiféle szokás. A közösségi felületek folyamatos frissülésével ma már megszámlálhatatlanul sok szokás alakult ki különböző korosztályokon, szubkultúrákon belül is. Engem sokszor csak egy hajszál választ el attól, hogy ne képekben és GIF-ekben üzenjek és válaszoljak mindenre, mint például itt is: 

- Szeretlek, husom. Ő: - Én is, téged.


Szőcs Lilla

Képek: WMN