-

 1938 különleges év volt a világtörténelemben. Ez az az év, amikor az amerikai séf, üzletasszony és dietetikus, Ruth Wakefield feltalálta a csokiskukit. A barna pöttyös kekszek persze azonnal óriási népszerűségre tettek szert. Sokan úgy hiszik, a kuki egy véletlen baleset eredménye, Ruth abban a reményben tette bele az aprócska csokipasztillákat a tésztába, hogy azok majd sütés közben elolvadnak. Erről azonban szó sincs. „Rendszeresen szolgáltunk fel tejkaramellás, mogyorós kekszeket a jégkrém mellé. Mindenki szerette, de én valami különlegeset akartam nekik adni. Így találtam ki a csokis kukit!”

kukimonster

Én viszont egészen különleges módon, egy véletlen következtében jutottam hozzá ahhoz a csokiskuki recepthez, amiért a barátnőim ölni tudnának, amit megvesztegetéssel, hízelgéssel és zsarolással próbáltak belőlem kicsikarni – mindezidáig sikertelenül. Mert ez a kuki, kérem, olyan csudálatos, hogy nyolc nyelven beszél, cserébe viszont akár félálomban is össze lehet dobni. A külön bónusz fícsör, pedig nemcsak a gyerekkori napsugaras, kacagtató álmokba visszareptető sütiillat, hanem az, hogy akár egy hétig is megőrzi frissességét. (Állítólag. Nálunk még soha nem maradt meg olyan sokáig.)

Szóval úgy történt, hogy épp az anyósom balatonszemesi nyaralójában voltam vendégségben, amikor ebéd után nagyon megkívántam valami édeset. Óvatosan, kihasználva, hogy a délutáni szieszta miatt mindenki az igazak álmát alussza, belopakodtam a kamrába, mint egy csínytevő kisgyerek. Halkan kutattam valami csemege után, ám csalódnom kellett. Csak lejárt szavatosságú paradicsomkonzervek, egy negyed üveg megikrásodott méz, rég lelketlenre száradt fűszerek, öreg száraztészták, két világháború közötti májkrémek tespedtek a polcokon. Már épp feladtam volna az expedíciómat, amikor a kezem a lisztes bödön mögött beleakadt valami ígéretesen zörgősbe. Gyorsan kirántottam, és iszkoltam kifelé, a belső szobából ugyanis ébredező hangok hallatszottak.

A kert sarkában aztán szemrevételeztem a zsákmányomat. Az aranyszínű stanicliban apró csokicseppek lapultak... de nem sokáig. Fél perc múlva már olvadtak is szét a számban. Miközben ott kucorogtam a bokor mögött, és dorombolva átadtam magam a kulináris élvezeteknek, az aranyszín zacskót nézegettem. Látszott rajta, hogy nem magyar, hanem egyenesen Amerikából került a balatonszemesi kamra polcára. Azóta sem tudom, hogyan. A hátulján lévő receptet viszont gyorsan elmentettem. Azóta is ezt sütöm a bulikra és zsúrokra, vendégségekbe. Vagy csak úgy, mert esik az eső... vagy november vége van. A kuki népszerűségének farvizén pedig vígan tündöklök, miközben a hálától párás szemű gyerekek és apukák kézcsókra járulnak elém.

Úgyhogy elhatároztam, nem is engedek a kukimonopóliumomból soha, a receptet nem adom ki senkinek.

De ezúttal kivétel teszek. Csak itt. Csak most. Csak nektek.

Hölgyeim és uraim, íme: a világhírű kuki recept!

Keverj habosra másfél bögre barnacukrot egy bögre puha vajjal, majd keverj bele két nagy, vagy három kisebb tojást, másfél bögre lisztet, egy zacsi sütőport, csipet sót, végül egy bögre összevágott diófélét (mandula, dió, mogyoró, kókuszreszelék, ami van)  és három tábla (300 gramm) csokit apróra vagdosva. Lehet a csokikat variálni, egy tábla félédes, egy  barna, egy fehér, ahogy jólesik. Én szoktam még belekeverni egy evőkanál Nescafét is, mert szerintem a kávé és a csoki íze úgy simul össze, mint tinipár az esős buszmegállóban. Evőkanállal puccants sütőpapíros tepsibe kis halmokat. VIGYÁZAT! A halmok sütés közben kilapulnak, úgyhogy érdemes őket tisztes távolságra tenni egymástól, nehogy összesüljenek. 180 fokos előmelegített sütőben pontosan kilenc percig süsd őket! Amikor kiveszed, még bazi képlékenyek a kis puccantások, de ne parázz! Mire kihűlnek, tisztességes kukivá fognak keményedni.

Fiala Borcsa

Kép: ITT