Mi a jó abban, ha 152 nő egyszerre sminkeli magát ugyanazon a helyen?
Érdekes helyzet állt elő a múlt hét végén. Egy magyar rekordkísérlet műsorvezetőjeként a színpadon közvetítettem az eseményeket. Szentesi Éva pedig közben a közönség soraiban ült, mint „a sajtó képviselője". Eközben a színpadon dolgozó sminkmester utasításai alapján 152 nő sminkelte magát egyszerre. A rekordkísérletet a Max Factor Make-up Academy szervezte, és nem a világmegváltás volt a célja, hanem csak annyi, hogy ez a sokfelől érkező nőcsoport jól érezze magát (először smink nélkül), aztán meg egy kicsivel még jobban (kisminkelve). Néha rápillantottam a színpadról a kollégámra-barátnőmre, és láttam, hogy míg a többiek a Marilyn Monroe által inspirált sminkkel kísérleteznek, nagyon elgondolkodott valamin (ő persze az elmaradhatatlan vörös rúzsában érkezett, így nem volt szüksége újabb sminkre...). Később megkérdeztem, mi járt a fejében, de nem válaszolt. Én DTK voltam, és most végre én is megtudhatom, mire gondolt Szentesi Éva.
-
Tizennégy éves korom óta sminkelem magam. Emlékszem, apám elől dugdosni kellett az első sminkkészletemet, mert természetesen - és teljesen érthetően – nem engedte meg a nyolcadikos lányának, hogy full make upban menjen iskolába. Persze akkor én ezt a személyem és a szabadságom ellen elkövetett súlyos sértésnek vettem, és sunyiban, az íróasztal alatt kentem magamra a bőrtónusomnak kicsit sem megfelelő (mert honnan tudtam volna akkor még, hogy mi illik) árnyalatot. Apám, bár nem sok sikerrel, de azért igyekezett arról meggyőzni, mennyire szép vagyok én kencefice nélkül is. Az indokolatlan szemöldökszedést, a lehetetlen színű alapozókat, a rosszul használt rúzst és szemceruzát, - hogy a tinikori hajfestést már ne is említsük - így is képtelen voltam megúszni.
Gyakorlat teszi a mestert, és a sokévi szerencsétlenkedés alatt azért csak megtanultam helyesen sminkelni.
A végén még arra is rájöttem, hogy nem kell magamat lehetetlenül vastag réteg alá elrejteni, mert sokkal szebb vagyok anélkül, de csak akkor, ha kiemelem az arcomat, nem pedig ha elfedem.
Volt persze néhány olyan helyzet, amikor kifejezetten jól jött a smink. Kevés nyomorultabb érzés van annál, amikor az ember kórházban fekszik, és várja a kemós nővérkét, hogy beadja neki a napi méregporciót. Az elején, amikor még volt erőm, akkor mindig vörös rúzsban, parókában mentem a terápiákra. Határozottan nem akartam, hogy betegnek lássanak. Ez a kép például akkor készült, amikor visszajött a tumor, és nagyon beteg voltam, az sem volt biztos, hogy túlélem ezt az egészet, mert az orvosok semmi jóval nem kecsegtettek. Jó érzés volt tudni, hogy ha rám néznek, nem egy haldoklót látnak, hanem az életet, és eszükbe sem jut sajnálkozniuk felettem. Szóval a sminknek van ilyen jótékony ereje is. És még csak súlyos betegnek sem kell lenned ahhoz, hogy megtapasztald.
Ráadásul - hinnétek? - nem véletlenül lett a blogom neve Rúzs és Tükör. Egy időben ugyanis nem volt olyan alkalom, hogy rúzs nélkül mentem volna ki az utcára. Azt hiszem, a vörös szájszín egy életre a védjegyemmé vált, holott manapság mindaz már csak kedv kérdése, hogy reggel felrakok-e valamit magamra... vagy inkább pőre ábrázattal indulok a dolgomra.
Szóval a smink jó, a rúzs jó, de nem ész nélkül, és a megfelelő alkalmakra... a megfelelő mennyiségben. Úgy és akkor, ha kiemeli a szépet, a természetes erőt, nem pedig elfedi.
Elnéztem ezt a 152 egyszerre sminkelő nőt, és arra gondoltam, hogy ezt talán már ők is tudják. Nem akarnak egy az egyben Marylin Monroe-nak látszani. Ha úgy érzik, hogy nekik elég egy leheletnyi a vörös rúzsból, akkor nem visznek föl három réteget. A tusvonalat sem húzzák túl vastagon. És a szépségpöttyöt is csak minden második nő tette föl magára.
A mosoly viszont anélkül is megszületett.
Szentesi Éva
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/ Radu Florin
