-

Nagyon kínos helyzetben vagyok. Az a baj, hogy szenvedélyesen imádok enni... Esténként csak úgy tudok nyugovóra térni, ha párolt káposztával körbekerített zsíros bőrű, reszkető csülköket, mascarponés eperhabot, olvasztott sajtba tunkolt spárgafejeket vagy sistergő szalonnapörcöket vizionálok magam elé. Vágyaimat azonban egyre kevésbé tudom megvalósítani itthon. A két válogatós gyerekem ugyanis olyan fejjel szokta álmaim manifesztációját vizslatni, mintha legalábbis az Indiana Jones és a végzet temploma vacsorajeleneténél kellene asszisztálniuk.

indiana-jones

Így esett meg az a tragikus visszafejlődésem, hogy szépen lassan elment a kedvem a főzéstől. Csinálom persze így is, de csak muszájból. Rutinból kenem le a hétfői milánóit, flegmán csapom oda a szerdai paprikás csirkét, megkeseredve a pénteki tortillát, és halálos unalommal a vasárnapi húslevest. Személyes Mekkámba, a piacra is már úgy jártam, mint impotens öregúr a piroslámpás negyedbe. Nézek, nézelődöm, de tudom, nem vehetek semmit. Mert ugyan kinek...?

Sanyarú sorsomba azonban a jószerencsének köszönhetően február magasságában drasztikus változás állt be.

No, nem a gyerekeimből lettek másnapra virradóan ínyenc gourmet-k, sajnos. Hanem a WMN-csapattal költöztünk közös irodába. Bús, kiábrándult kulináris világomba ezzel egycsapásra beözönlött a napfény.

Tudod, nagyon térden lettem volna lőve, ha a munkatársaim is a finnyogik táborát erősítik. Ha csupa olyan csajjal kellene együtt dolgoznom, akik azzal rúgnak ki a hámból, hogy tesznek egy löttyintés öntetet a salátájukra, és nem mernek nagy levegőt venni a konyhában, nehogy attól is hízzanak.

De hál’ istennek erről szó sincs. Sőt! Szentesi és Zákányi kollégák teljes napját az étkezés határozza meg. A tízóraitól az ebédig masíroznak rendületlenül, hogy aztán a löncs megemésztése után a lehetőségek aprólékos számbavételezésével elmeneteljenek a kora esti vacsoráig. Én pedig boldogan húzom mindehhez a talpalávalót, meg időnként a szájbavalót is.

A közös iroda újra boldog, jóllakott, fütyörészve főzőcskéző menyecskét varázsolt belőlem.

Esténként azt tervezgetem, mit főzzek a kollégáknak, a piacon pedig gondosan válogatom össze a színes, roppanós, illatozó idényzöldségeket. Így történt ez legutóbb, a zöldborsószezon beköszöntével is. Megláttam a cuki, fűzöld hüvelyeseket a ládában terpeszkedni, nosza, nyomban felvásároltam hat nagy marékkal, bevittem... majd ezt még kétszer megismételtem. Mire ugyanis nekifogtam volna a salátának, a kollégák hipp-hopp, mind bekapkodták  nyersen az egészet.

borso

Harmadik nekifutásra beelőztem mindenkit, és így végre megszülethetett az egyik főfőfőkedvencem: a mentás cukorborsó saláta.

Fél kiló kifejtett zöldborsót kis vízzel, egy csipet sóval és szódabikarbónával (hogy a végén is zöldek maradjanak) még pont roppanósra pároltam. Közben felkockáztam két meghámozott kígyóuborkát, 30 deka görög fetasajtot, egy csokor újhagymát is vékony karikára vagdostam, majd az egész cuccot összekevertem a borsóval, egy löttyintés olívaolajjal, egy fél citrom levével és egy csokor apróra vágott mentával. Mert a zöldborsó menta nélkül olyan, mint erdő madárfütty nélkül.

sali

Amíg ezzel foglalatoskodtam, párhuzamosan csirkemell szeleteket pirítottam halványbarnára vajon, rájuk löttyintettem egy deci fehérbort, de csak mert maradt a múltkori buliból, és különben is, miért ne, majd rádobtam egy kevés citromfüvet, amit a konyhában találtam.

salicsirke

A saláta fogadtatásról pedig csak annyit árulnék el, hogy a Gáspár kolléga, aki jó darabig szigorúan és a koros hölgyeknek kijáró tisztelet miatt Borcsának hívott, a harmadik falat után már Borcsikának szólítgatott... hálától párás teintettel.

Ami, lássuk be, sokkal jobban hangzik a gyerekeim otthoni: „meg akarsz minket mérgezni, te asszonyállat??!" - förmedésénél. Ugye?

 Fiala Borcsa

Gif: ITT