-

Milyen ironikus húzás az élettől: addig nem is tudjuk igazán értékelni a boldogságot, amíg el nem veszítjük! Balga fejjel így voltam vele jómagam is, éltem bele a világba könnyelműen, hetykén. Természetesnek, elemi erejűnek, teljesen magától értetődőnek vettem a párom létezését. Bele sem gondoltam, mi történne, ha elveszíteném. Ó, belesajdul a szívem az emlékébe, milyen remekül  illettünk egymáshoz! Őszintén szólva kevés ilyen párt ismerek, akik ennyire kiegészítették volna egymást, ilyen tökéletes összhangban tudtak volna egymáshoz idomulni. Csodálatos volt végigsimítani puha testén, az aprócska szemeknek minden rezdülését ismertem. Mintha csak tükörbe néztem volna, olyan volt vele az élet. És a temérdek kaland, amiben részt vettünk! Együtt jártunk főiskolára, a színházban elegánsan egymásnak dőltünk, a könyvtárban pedig forrón ölelkezve összefonódtunk az asztal alatt... Talán túlzott boldogságunk volt az, ami kihívta maga ellen a sorsot? Vagy társaink irigysége lehetett, ami a végzetünket okozta? Ki tudja...

Egy borús napon azonban – életemben először – nélküle kerültem a fiókba. Vártam, várakoztam egy jó darabig, nem tulajdonítottam jelentőséget az ügynek. Igyekeztem nem felfújni a dolgot. Talán csak lekéste a színes mosást, majd jön a következővel, nyugtattam magam. A napok aztán hetekké nyúltak, a hetek hónapokká. Két évszak is eltelt, mire képes lettem hangosan is kimondani magamnak, amit már titkon régóta sejtettem: az én párom örökre elveszett...

Sokáig csak hevertem búskomoran, jó időbe beletelt, míg összeforrasztottam megtépázott szívemet. Elhatároztam, a régi társam emlékének tartozom azzal, hogy új párt keresek magamnak. Tudom, ő is ezt akarná. Óvatosan hát, de elkezdtem randizgatni. Vagy legalábbis megpróbáltam. Ám hiába tűnt a profilképe alapján megnyerőnek a fehér teniszzokni, hiába volt őrületesen szexi a selyem fekete, nem meccseltünk össze. A fergeteges humorral megáldott Garfieldos sem volt az igazi, pedig nála még az sem zavart, hogy csak 28-as.

Néhanapján összegyűlünk mi, régóta szingli zoknik, és együtt siratjuk elvesztett boldogságunkat. Azért a legtöbbünk bizakodik benne, hogy egy szép napon újra párt talál magának. Talán csak a kis drapp titokzokni az, aki már egészen feladta meg a csipkés szegélyű rózsaszín. Az előbbinek csupán néhány  aerobic óra, az utóbbinak egyetlen görbe éjszaka jutott osztályrészül mielőtt elmagányosodva, pár nélkül a fiók legaljára temetődött volna.

De én akkor sem adom fel! Hiszek benne, hogy egy szép napon újra rád találok!

Kereslek téged, te piros csíkos fuszekli, hiszen a létezésemnek csak te adhatsz értelmet. Veled együtt szeretnék kiszabadulni itthonról, menni, világot látni, új tájakat felfedezni! Simulj hozzám, te 100 százalékos pamut holmi, és én ígérem, többé nem engedlek el magam mellől! Nélküled az életem oly sötét, egyhangú, céltalan... És főleg páratlan.

Fiala Borcsa