-

Unalmasnak indult a nap...

Lejárt a vezetői engedélyem, így aztán mint minden szabálykövető, rendes magyar állampolgár, elsétáltam a körzeti orvoshoz. Ott vártam egy jó órát, míg végre sorra kerültem. A szemvizsgálat során még azt is leolvastam a tábláról, amit már nem kellett volna – a szemüvegesek, ha el tudják olvasni az utolsó, legkisebb betűkkel írt sort szemüveggel, az azt jelenti, hogy túlkalibrálták a dioptriát. Szemüveg nélkül viszont a diagnózis az, hogy túl éles a látásom... Ez valóban igaz, átvitt értelemben is, ami őszintén szólva nem feltétlenül hálás adottság bizonyos esetekben. De ez van, ezzel kell együtt élnem, vezetői engedélyhez például még jól is jön. Ezek után besétáltam az önkormányzathoz végtelen nyugalommal, szinte kéjes jókedvűséggel. Délután volt, időm mint a tenger, várhatok akár órákat is – gondoltam. Leültem a legjobb, a sorszámkijelzőre remek kilátást nyújtó helyre, és megkezdtem édes relaxációmat.

...ám ekkor valami váratlan történik!

Nem telt bele öt perc sem, amikor besétált Péter, akinek természetesen ekkor még nem tudtam a nevét. Besétált a magas termetével, a laza stílusával, körbejáratta a szemét, majd délceg magamagát, és jól megfontoltan leült mellém. (Bár egyértelműen úgy éreztem, megfontoltsága mögött nem a legjobb kilátásra nyíló hely megtalálásának szándéka állt...) Beleült az aurámba, bele az energiaterem kellős közepébe! Hatásosan, kedvesen, végtelen természetességgel. És megkezdte lakcímváltozás bejelentő lapjának kitöltését. Én máris imádtam: itt egy ember, aki nem felkészülten, kezében szorongatva minden szükséges dokumentummal várakozik, hanem ott és akkor cselekszik, amikor annak eljön az ideje. Vagy talán ő már akkor tudta, hogy itt bőven lesz ideje? Ahogy nekem is volt időm fürödni abban a meghatározhatatlan jó érzésben, hogy mellette ülök.

Önkormányzati romantika

Kitöltötte az űrlapot, komótosan befejezte, és mint aki jól végezte dolgát (én legalábbis egész biztos voltam benne, hogy jól végezte), megfeledkezve talán arról, hogy hol is van éppen, olyan kényelemmel nyújtotta ki és fektette hosszú karját az önkormányzati várófotel háttámlájára, mintha otthon a kanapén ülnénk. Szinte meg is voltam sértődve, hogy nem érintett meg. De éreztem a közelségét, és meghitt csendben figyeltük immár közösen az önkormányzati kanapénkról önkormányzati tévénk képernyőjét, mindig újabb és újabb reménnyel egy bizonyos sorszám megjelenésére várva.

Mintha ezer éve ismernélek...

Bár később jött, mégis előbb hívták. Dehogy voltam dühös, figyeltem, ahogy elnyeli a bürokrácia, majd hamarosan követtem, mint egy táncban, aztán engem a fotózás után gyorsan visszadobtak a kanapéra várakozni. Pár perc múlva Péter, akinek a nevét még ekkor sem tudtam, újfent megjelent. Mosolyogva lépdelt még ki sem hűlt helyére, mellém. Udvariasan megjegyezte mély bariton hangján, hogy ő visszaülne ide a helyére, majd pár kedves, semmitmondónak tűnő, ám annál meghittebb szóváltás következett, ahogyan a jól összeszokott házasok, fél szavakból is megértik egymást. Megnyugodva, békében folytattuk a fürdőzést egymás jelenlétében. Telefonált. Ekkor tudtam meg, hogy Péter, hogy kéne gyorsan kötnie egy kötelező biztosítást egy kisbuszra, ami még nem is az övé, hanem a basszusgitárosé, de át szeretné íratni, ahhoz viszont műszaki vizsga kéne, ahhoz pedig egy érvényes kötelező, szóval holnap intézi neki a telefon túlsó végén valaki, akitől elnézést kér, hogy most nem művészkedés a téma, közli továbbá hogy második kerületi lakos, mert a szüleihez van bejelentve, bár továbbra is Nagykovácsiban él, és marad is. És amikor ezt mondja, hogy marad, én úgy, de úgy örülök, hogy marad!

Ülnék én veled ezer éven át!

Nekem viszont mennem kell, hív a nyolcas pult. Megyek bele a bürokráciába, és végtelenül hálás vagyok, hogy olyan lassan intéződik minden... hogy leáll a rendszer, hogy nem tudok kártyával fizetni, ezért ki kell mennem a pénztárba, de legalább odapillanthatok a kanapénkra. Majd hosszú percek ügyintézői szenvedéséről tudomást sem véve, csak arra gondolok, hogy a mellettem ülő bácsi lakcímbejelentése érjen már véget, és Péter üljön le ismét mellém, a kilences pulthoz. De a jogosítvány ügyintézés még így is csak húsz perc lett, a lakcím pedig legalább negyven. Péter még várt a kanapén, mikor kiléptem a nyolcas pult fogságából vissza az önkormányzati nappaliba. Láttam, hogy szeretné, ha visszaülnék mellé. És fene a hülye megszokásaimba, hogy az önkormányzatnál csak akkor üljek, ha dolgom van ott, miközben én visszaültem volna mellé... csak úgy! De a megszokás felvetette velem a kabátomat, és óvatos búcsúmosollyal kitessékelt a Margit körút forgatagába. Egész úton hazafelé pedig azon járt az eszem, hogy de megköszöntem volna Péternek ezt a csodás, mégis oly romantikus önkormányzati együtt ücsörgést! Aminek a kevésbé romantikus kimenetele: újabb tíz évre van vezetői engedélyem. Kár, hogy ez Pétert egy csöppet sem érdekli...

Halász Ágnes

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/sirtravelalot