Akármilyen oldalt is nyitunk meg, legyen szó akárcsak a Facebookról, mindenhol szuperboldog, vicces, csinos, okos, humoros, motivált és életerős nőket láthatunk javarészt. Ez persze természetes, hiszen ki reklámozná a szomorú, ne adj' isten, gyenge oldalát. Lépten-nyomon ilyen nőkbe botlom, és persze foghatjuk ezt a média által sugárzott tökéletességre is, hát akkor fogjuk rá. Nem könnyű ezt elfogadni, de legalább nyomasztó.

Viszont itt vagytok ti, a WMN – nem gondoltam volna eleinte, hogy ennyire mélyen a szívembe zárom ezt az oldalt.

Itt valódi dolgokat látok, igazi történeteket olvasok, persze itt is jelen lehet az öröm és a boldogság. Sokszor megesik, – én is küldtem már be történetet – hogy valamilyen elfojtott emléket, érzést könnyebb ismeretlenül közzétenni. Mintha elmondtuk volna valakinek egy mély, tiszteletteljes, baráti beszélgetés során. Itt nincsen támadási felület, mégis valamelyest megkönnyebbülünk. Támadási felület lehet ugyanúgy a szánalom, a folyamatos segítségfelajánlás és a sajnálat is, nem feltétlenül közelharcra gondolok. Persze helyzettől függően ki-ki eldöntheti, hogy vállalja-e mellé az arcát, közzéteszi-e például a saját üzenőfalán az esetet. Na, de elkalandoztam.

Sokszor olvasok nálatok olyan mély, igazi, fájdalmas történeteket, hogy tényleg a könnyeimmel küszködöm, és gyakorta állok velük vesztésre. Sok olyan sztori van, amit az ember rá tud vetíteni a saját életére, hiszen ki nem volt még életében reménytelenül szerelmes? Ki az, aki nem veszítette már el valamelyik szerettét? Ki az, akinek nem kellett még áldozatot hoznia a mindennapokban? Lehet, hogy van ilyen ember, innen üzenem neki, hogy rettenetesen irigylem.

Gyakran nézem az arcokat, úton-útfélen, a buszon, a városban, a kávézóban, és igenis sokszor gondoltam azt első blikkre, hogy „na, neki tutira megvan mindene, biztos semmire sincs gondja.” Ma már mást gondolok. Tudom, hogy tényleg mindenkinek van egy sebe, van, hogy látszik, mert vérzik és szemet szúr, van, amit próbálnak kötözgetni, sőt olyan is, amit már évek óta viselnek, ezért behegesedett. Ismeritek talán a mondást: „osztozom a fájdalmadban”, de azt nem lehet! Az én lelkemet sújtja, az én szívemet emészti. A fájdalmon egész egyszerűen nem lehet osztozni. Az én mindennapjaimban jelenik meg. Fájdalom a tehetetlenség, a múlt, a sok elhibázott döntés, az elvesztegetett idő. „Osztozom a fájdalmadban” –  hát akkor, itt a fele, fuss el vele, vissza se hozd, többet ne lássam! De nincs varázspálca, nincs titkos technika, ami fáj... az fáj. És ezzel mindenki így van. Ha valaki gorombán viselkedik, ma már inkább az jut eszembe: vajon mi mindent cipelhet magában?

És itt vagytok ti, a WMN.

Itt lehet gyengének lenni. Itt nem kell mindig mosolyogni, viccelődni, gyors megoldást találni. Itt nincsen szemrehányás, nincsen szégyen, nincsen ujjal mutogatás.

Ha elolvasom más – az én életemhez hasonló – történetét, nem fáj neki kevésbé (sajnos) és nekem sem fáj kevésbé (sajnos) a sajátom. Mégis valamilyen megmagyarázhatatlan módon azt érzem, mintha az azonos történetek mögötti személyek ismeretlenül is fognák egymás kezét. Nem csökken a fájdalom, de közbelép valami más: megtelik a lelkünk valamilyen erős érzéssel, lehet, hogy úgy hívják: összetartozás... hiszen nem vagyunk egyedül. Köszönöm, WMN!

Vass Kata