Egyszerű gyakorlatok, játékok a nyugodtabb családi légkörért

–

Eszelős tempóban élünk

Pedig mi még nem is járkálunk egyik délutáni foglalkozásról a másikra. Ráadásul nagyvárosban élünk, és sokszor érzem azt, hogy egy viszonylag eseménytelen napon is telítődünk az ingerekkel. A gyerekek meg nem mindig tudnak belehelyezkedni a csendbe, nyugalomba, nem képesek egyszerűen megérkezni, leengedni és békésen játszani.

Ismerős, hogy az egész nap unatkozó gyerek pont indulás előtt kezd végre játszani? Akkorra érkezett meg abba az állapotba, amiben kreatív és kellően ellazult. Nyilván az a perspektíva, hogy el kell menni otthonról, hirtelen átirányítja a fókuszt arra, hogy mi minden csábítja a maradásra. A jelenben megélni mindazt, ami körülvesz minket, nem mindig egyszerű. Ebben kaptam segítséget, amikor a férjem hazaállított Susan Kaiser Greenland: Játékok a tudatos jelenlétért című könyvvel. Eleinte szkeptikusan lapozgattam, mint minden segítőkönyvet, aztán egy nap arra értem haza, hogy a gyerekek békésen festegettek, nyoma nem volt a szokásos délutáni kínlódásnak.

A férjem elmesélte, hogy kipróbáltak pár játékot, amikor kezdett az ovi-suli utáni túlfáradástól elvadulni a helyzet, és ezzel

sikerült úgy pályára állítani a haramiákat, hogy egyszeriben képesek voltak nem száguldozni egyik szobából a másikba villogó szemekkel, mert egymás ölésén túl nem tudtak mit kezdeni magukkal.

Úgyhogy alaposabban szemügyre vettem a könyvet… aztán én is kipróbáltam a gyerekekkel ezt-azt. Mondok egy-két bevált játékot, mert úgy sejtem, más családoknál is jól jönne néhány egyszerű, mégis hatásos fogás, amik segítenek lelassulni és megérkezni úgy, hogy közben a szülő sem feltétlenül kínlódik. (Tisztelet a kivételnek, de azért sokan vagyunk olyanok, akiknek a játszás nem jön csak úgy csuklóból.) És mesélek még pár olyan szokásról és próbálkozásról, ami a családi békénk érdekét szolgálja, hátha hasznos lesz számotokra is. 

 

Leülepedő hópelyhek nyomában

Az egyik játékon kapásból módosítottam picit, de csak mert úgy éreztem, jobban passzol hozzánk.

A lényege az, hogy képzeljük, sőt, játsszuk el, hogy beragasztóztuk a talpunkat, amit tudunk onnantól felemelni, mozgatni. A könyv szerint a szülő kezdjen el dobolni (dobon, combon, asztalon, akárhogy), és a változó ritmushoz, hangerőhöz idomulva mozogjunk a zenére. Én inkább beraktam valami jó kis törzsi zenét, és arra mozogtunk, hogy együtt játszhassunk. Elképzeltük, hogy fák vagyunk, amit a szél fújdogál ide-oda. Ez valamennyire fárasztó is, de a testtudatosságot is szépen beindítja, ahogy érzékeljük, mi mindenre van hatással, ha nem tudjuk felemelni a lábunkat a talajról. A gyerekek imádták, jókat nevettek közben, de az izgágaságukat is lecsillapította, hogy bár mozogtak, de nem mászkálhattak.

Jók a vizualizációs gyakorlatok is, nekem különösen tetszett a hógömbös, ami a fenti játék után tökéletes levezetés. A lényege, hogy

megrázunk egy hógömböt, figyeljük a pelyheket, és közben elképzeljük, hogy mindaz, ami a fejünkben pörög-forog, ugyanúgy képes leülepedni szépen, fokozatosan.

Ha túlfeszült valamelyik gyerek, leülünk az asztalhoz, fogjuk a hógömböt, megrázzuk, és letesszük az asztalra. Majd figyelünk. Nézzük, ahogy leülepszik a hóvihar. Jó esetben a végére a feszültség is csökken, vagy akár meg is szűnik.

Ezután majdnem mindig kedvük szottyan festeni, rajzolni, utána pedig már majdnem mindig nekiindulnak valami saját, nyugis tevékenység felé.

A doboz titkai

Végtelenül egyszerű játék, a gyerekek mégis mindig imádják. Fogjunk egy dobozt, és pakoljunk bele pár (nem törékeny) holmit, például dobókockát, legót, kisebb figurákat, hajgumikat, kulcsot, akármit. A gyerekek kézbe fogják a dobozt, megrázzák, fülelnek, és elkezdenek tippelni, hogy vajon mi lehet benne? A könyv szerint ezután meg lehet nézni, mi minden lapult a dobozban és beszélgetni arról, milyen érzés volt meglátni, hogy bejöttek-e a tippek. Mi néha úgy csináljuk, hogy csukott szemmel ki is tapogatjuk, mielőtt találgatnánk. Ez is segít valahogy összpontosítani, az érzékelésre fókuszálni.

Mondjunk köszönetet

Ez már Waldorfpedagógiával bekerült az életünkbe az áldásmondással. Tudom, sokan ettől már picit ódzkodnak, de nekem elég volt az első alkalom, amikor meghallottam, hogy mondják az áldást az ovisok a közös étkezések előtt. Így szól:

Föld, te adtad ezt nekünk.
Nap, te érlelted nekünk.
Föld, te kedves, Nap, te kedves,
Szívünknek mindig kedves.

Ennyi. Az oviban éneklik, az iskolában már együtt mondják. Ez a mondóka igenis megteremt egy olyan légkört, amiben máris eseménnyé válik az étkezés. Jó belegondolni abba, hogyan és miknek, kiknek köszönhetően került az étel az asztalunkra. Nyilván a Waldorf ovikban, sulikban alapvetően vegán, vagy legalábbis vegetáriánus étrendet követnek, így azért könnyebb ilyen szellemiségben áldást mondani, de tulajdonképpen a lényeg úgyis az, hogy szánjunk egy percet arra, hogy hálásak vagyunk.

Játékosan pedig tovább lehet vinni úgy, hogy amikor elkezdünk enni, szépen hozzávalókra bontva mindent átbeszélünk, mi is van az ételben, honnan jön, aztán a textúrákról, ízekről is dumálunk picit. Annyira könnyű szétesni evés közben, mindenki egyszerre beszél és mindenre figyelünk, csak arra nem, amit épp eszünk. Ez a kis gyakorlat segít megint csak megérkezni a pillanatba. 

 

Megélni a gyengeségeket, kríziseket

Itt most kicsit messzebbről indulok a konkrét gyakorlat leírása előtt.

Nálunk bizonyos dolgokban nagyon szigorú keretek vannak, más téren viszont kimondottan szabadon lehet mozogni, ilyen például az, hogy emberek vagyunk, a gyerekek és mi, szülők is. Azaz: néha hibázunk. Igen, nekünk is vannak rossz napjaink. Ilyenkor sokszor van lelkiismeret-furdalásunk, ha kiabáltunk a gyerekekkel, vagy ingerültek, türelmetlenek voltunk. De mindig bocsánatot kérünk és megbeszéljük a dolgokat. És ha a gyerekek tombolnak vagy csúnyán viselkednek, mindig igyekszünk teret adni annak, hogy kiderüljön, mi is rejtőzhet a kiborulás mögött. Beszélgetünk arról, ha épp rosszul érezzük magunkat a bőrünkben, ha fáradtak, kiégettek, frusztráltak vagyunk, ha telítődtünk, legyen szó róluk, vagy rólunk.

Eddig nem voltam biztos abban, hogy jó, ha ilyen értelemben ennyire partnerként tekintünk a gyerekekre. De mára látom a gyümölcsét.

Tavaly év végén elég súlyos mélypontra kerültem érzelmileg, ami miatt nagyon sokat sírtam, napi szinten, sokszor. A gyerekek persze kérdezték, mi a baj. Mondtam nekik, hogy elfáradt a lelkem, és hogy erre én hajlamos vagyok, küzdök ellene, és jobban leszek, csak most picit el vagyok veszve. Egyik nap, amikor a konyhában ültem és sírtam, megjelent a kisfiam. Odajött hozzám, és azt mondta: úgy látja, szükségem lenne egy ölelésre. És percekig ölelt. Akkor ezt még úgy éltem meg, hogy jaj, szegény gyerek, az anyját kell vigasztalnia, pedig ez nem az ő dolga lenne.
Aztán a pszichológusom azt mondta, hogy

a gyerek pontosan azzal az eszköztárral viszonyult hozzám, mint én hozzá, amikor ő szorul vigaszra.

És ahelyett, hogy ostoroznám magam már megint, inkább örüljek. Mert láthatóan valami nagyon fontosat sikerült a példánkkal átadni. Ezzel a szemüveggel megláttam azt is, hogy a gyerekeim képesek bocsánatot kérni, belátni, ha tévednek. Képesek utólag átértékelni egy veszekedést, levonni a tanulságokat.

Tehát aktívan foglalkozunk azzal, hogy miként létezünk a világban, az életünkben, a családban vagy más közösségekben. És azzal is, hogy min kellene, min szeretnénk változtatni, mire vágyunk, és ahhoz mire lenne szükség.

  

A legfőbb cél: a nyugalom

Most például az első számú célunk összcsaládilag, hogy legyen nyugalom és béke. Átgondoltuk, mire lenne ehhez szükség, mit kéne ehhez megvalósítani. Ezeket leírtuk papírra, és bár még csinosítás alatt van, a végeredményt ki fogjuk tenni a falra, hogy mindig szem előtt legyen. Az a jó ebben, hogy ilyenkor egy közös és jó cél érdekében ötletelünk, és közben valami szépet is próbálunk alkotni. Hogy példákat is mondjak, ilyeneket találtunk ki eddig: mérgesnek szabad lenni, de durvának nem. Vagy hogy rendszeresen mozogjunk és meditáljunk együtt. És így tovább. Ezek mind segítenek a fő cél elérésében és abban is, hogy tudatosabban létezzünk itthon, egymással, a közös életünkben.

Ez a mi bringánk, együtt hajtjuk, mind kellünk hozzá.

Az ilyen gyakorlatok és szokások csodálatos kapaszkodókat adhatnak egy családnak olyankor, amikor a hétköznapi daráló kezdi átvenni az irányítást és a gyerekek is túlterhelődnek. Az unatkozás, a frusztráció mind mulandó dolgok, csak egy kapcsolót kell átállítani. Meg kell teremteni a feltételeit annak, hogy jelen tudjunk lenni a pillanatban, hogy lelassíthassunk. Nem könnyű, de annyira megéri!

Előbb-utóbb a gyakorlatok hétköznapivá válnak, beépülnek, és csodálatos látni, hogy a legapróbb fogások is milyen óriási hatással lehetnek a látásmódunkra és a hangulatunkra. Azt pedig mindig tartsuk szem előtt, hogy ebben is elfáradhatunk, hibázhatunk, visszaeshetünk, és ez is rendben van. Csapatmunkában mindig lesz, aki elkapja az épp borulót. Csak nyugalom. Ez a legfontosabb.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ AleksandarNakic

Szabó Anna Eszter