Gyászról ritkán beszélünk a karácsony kapcsán, pedig a veszteségeink is élő, elidegeníthetetlen részei az ünnepnek. Molnár Emese formabontó módon ezt a JaMese nevű formációja legújabb albumába is átemelte. Huszonnégy versre huszonnégy dal született, megrázóan szép, gazdag, olykor torokszorító, máskor játékos zenei anyag, ami köszönőviszonyban sincs azokkal az adventi lemezekkel, amiket eddig ismertem. De hasonlóan meghatározó élmény volt az Emesével való beszélgetés is: csendes, meghitt, mélységekkel teli és őszinte, akárcsak ő.

Filákovity Radojka/WMN: Nem bánod, hogy végül az otthonotokban kellett találkoznunk? Elég intenzív próbafolyamat közepén vagy éppen.

Molnár Emese: Dehogy! Sőt, épp emiatt örültem. Van az emeleten egy kis stúdiónk, legalább addig a zenével foglalkozhattam, amíg megérkeztetek. És különben is, a kisfiam most a nagypapájánál van, így zavartalanul beszélgethetünk.

F. R./WMN: A gyerek mellett is fontos számodra, hogy énekesnőként megvalósítsd önmagad. Tudod ezt lelkiismeret-furdalás nélkül csinálni?

M E.: Bárhogy szépítjük, annak, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, az az ára, hogy Márkóval bizonyos helyzetekben nem vagyok együtt – ez pedig állandó lelkiismeret-furdalást okoz. Épp ezért, már egészen kiskorától kezdve fontosnak tartottam elmondani neki, hogy az éneklés fontos nekem. Szerettem volna, ha érzi, nem azért megyek el néha esténként, mert nem szeretem eléggé, hanem mert a zene a lényem része, és ha ezt részemet elnyomnám magamban, kevésbé kiegyensúlyozott anyukája tudnék lenni.

A nők egy részénél a szülést követően is erős hívása marad a munkának, és szeretném hinni, hogy ettől még nem leszünk rosszabb anyák.

Paizs Dóra, az Anyacsavar coaching életre hívója szerint annak a gyereknek, aki azt látva nő fel, hogy az anyja felvállalja akár az alkotómunka, akár az önkifejezés iránti igényét, később az élet több területén és határhelyzetekben is jó példái, belső engedélyei lesznek ahhoz, hogy önazonos döntéseket hozzon. De amellett, hogy dolgozom, már a kezdetektől igyekeztem mindent megadni a fiamnak: fontosnak tartottam, hogy már a születése is meleg, családi környezetben történjen, így otthon hoztam világra, és nagyon odafigyeltem rá, hogy a korai kötődés jó legyen köztünk.

F. R./WMN: Szerinted miért ilyen megosztó még mindig az otthonszülés kérdése itthon?

M. E.: Geréb Ágnes azt vallja, ott szüljön egy nő, ahol biztonságban érzi magát. Az otthonszülésnek pedig ma már komoly protokollja van, törvényileg szabályozott. Ha a terhesség során bármilyen komplikáció felmerül, nem is engedélyezik. Mielőtt teherbe estem volna a kisfiammal, jelen voltam a nővérem gyerekének a születésénél, aki szintén otthon jött világra. Fantasztikus élmény volt! Régen a családban élő fiatal nők tanúi voltak a gyerekek világra jövetelének, és ez olyan volt, mint egy beavatás: attól kezdve nem volt kérdés számukra, hogy a testük végig fogja-e őket vinni ezen a folyamaton – feltétel nélkül bíztak benne, hogy képes életet adni. Ma ez korántsem egyértelmű:

túlmisztifikáljuk a szülést, az orvostudományt mindenhatónak tartjuk ebben a folyamatban, a saját testünktől viszont mintha elszakadtunk volna. Nincs testtudatunk, és rengeteg lelki blokk is él bennünk a testünkkel, illetve a szüléssel kapcsolatban is, amiket nagyon fontos lenne feloldani.

Nekem is sok munkám volt és van ezen a téren.

F. R./WMN: Úgy érzem, nagyon fontos számodra, hogy jól ismerd a lelked.

M. E.: Másképp nem tudok létezni. Ha például van egy konfliktushelyzet, amiben úgy érzem, mindig ugyanúgy reagálok, akkor azon vagyok, hogy feltárjam az elakadás okát. Ez elengedhetetlen az alkotómunkához is, hiszen dalszövegíróként és zeneszerzőként magamból dolgozom.

F. R./WMN: Így kaphatott helyet az adventi lemezeden a gyász és a veszteség témaköre is? Ilyen dolgokról ritkán beszélünk az ünnep kapcsán.

M. E.: A hiány sok családban hozzátartozik az ünnephez. Anyu három éve ment el, a halálával pedig úgy éreztem, mintha elvesztettem volna a meghatározó origómat. Újra kellett definiálnom rengeteg dolgot, kezdve attól, hogy én milyen anya vagyok, egészen addig, hogy ő milyen anya volt. A halála sok dühöt és szeretetlenséget hozott elő belőlem, ami nem is feltétlenül az enyém volt, inkább anyué. Nagyon nehéz volt újraépítenem magam az elvesztése után, és most ismét egy hasonló gyászmunka elé nézek.

F. R./WMN: Nem bánod, ha megkérdezem, mi történt?

M. E.: Erről ugyan nem beszéltem eddig nyilvánosan, de a nővérem egy évvel ezelőtt halt meg, az ő elvesztése pedig még feldolgozatlan bennem. Teljesen váratlanul ért, és az elmúlt egy évben egyszerűen képtelen voltam belekezdeni a gyászmunkába, annyira fájdalmas volt az egész. Sok olyan dalszövegem is született mostanában, ami mind arra mutat, hogy ez a gyászfolyamat még nincs a helyén. Azt azonban ismét megtanultam, hogy a fájdalmamat képes vagyok a munkába konvertálni.

F. R./WMN: Hogyan sikerül ilyen veszteségeket követően újrakeretezni az ünnepet?

M. E.: Ahogy az a Fénykör című dal szövegében Szabó T. Anna is írja: karácsonykor azok is velünk egy asztalhoz ülnek, akik már nincsenek köztünk – ez a tudat pedig vigaszt nyújt. Mindazzal együtt, hogy az elmúlt évek karácsonyaiba rengeteg fájdalom vegyült, nagyon szépek is voltak ezek az ünnepek, a veszteségek miatt ugyanis a család még jobban összezárt.

Rájöttem, hogy el kell siratnom a korábbi, csodaszép ünnepeinket, és elfogadni, hogy a karácsonynak örökre elválaszthatatlan és kitörölhetetlen része marad a hiány.

Most már nemcsak anyu, hanem a nővérem hiánya is.

Butaság lenne tehát a régi karácsonyok hangulatát keresni, mert az már nem fog visszatérni. Új hagyományokat kell teremteni, amiket ugyanúgy a magunkénak érezhetünk családilag. Nekem az anyaság egyébként sokat segített abban, hogy újra megtaláljam az ünnepem. De fontos, hogy a karácsony nem fog csak úgy a semmiből bekopogtatni és ránk köszönteni, nekünk kell tennünk azért, hogy megteremtsük magunkban is az ünnepi hangulatot.

F. R./WMN: Ezzel egyetértek, viszont rettentően nehéz megérkezni úgy az ünnepbe, hogy folyton rohanunk, túlvállaljuk magunkat, sok feszültséget cipelünk.

M. E.: Való igaz, hogy nagyon nehezen lehet belelassulni, túl vagyunk ingerelve, mire eljutunk a karácsonyig, telítődik vele az ember. Az elmúlt években igyekeztünk családilag egyszerűsíteni az ünnepen, hiszen nem a temérdek ajándéktól vagy a százféle süteménytől lesz meghitt a karácsony – a kevesebb is elég. Azt pedig el kell fogadni, hogy a feszültség természetes velejárója az együttlétnek, ezért is kértem Annát, hogy írjon erre a témára is egy verset, amit megzenésíthetek az albumra. A lényeg azonban az, hogy mindig képesek legyünk oldani az egymás közti konfliktusokat.

A lemez kapcsán sokan bevallották nekem, hogy nem szeretik a karácsonyt. El tudom fogadni, hogy valaki fanyarul áll hozzá, viszont, ahogy azt már korábban is említettem, ha nem teszünk semmit, hogy a lelkünkben is megteremtsük a saját ünnepünket, akkor nem fognak változni a karácsonyaink.

Van az albumon egy dal, amit Palya Beával éneklünk, ebben szerepel a következő sor: „az ünnep azé, aki várja, a várók nem várnak hiába”.

F. R./WMN: És, te minek a megérkezésére vársz éppen?

M. E.: A legjobban arra várok, hogy visszatérjek az origómhoz. Érdekes egyébként, az élet hogyan törekszik folyton az egyensúlyra: hárman voltunk testvérek, és nem sokkal a nővérem halála után megszületett a húgunk kisbabája. A veszteség után egy új életet üdvözölhettünk a családunkban, méghozzá egy kislányt – olyan ez, akár egy csoda. Már tudom, hogy az idei karácsony a gyógyulásé lesz.

 

Papa emlékére 2002.12.24.
Filákovity Radojka 

 Fotók: Bielik István