wmn - hugo boss

Sértődés vol. 1 – Kinél és mikor töltjük a karácsonyt?

Kedvenc élményeim egyike (nem), amikor október vége–november eleje tájékán megérkeznek az első telefonhívások, sms-ek, üzenetek minden családba a rokonok kérdéseivel, miszerint: 1. Mi megyünk karácsonyozni, vagy ők jöjjenek?; 2. Ki milyen ajándékra vágyik? A másodikra már ősszel megvan a válaszom: nyugalomra, de ezt kimondani is butaság, úgyhogy inkább évekkel ezelőtt kidolgoztam egy technikát. Csak a gyerekek kapnak ajándékot. Nem egy nagy ötlet amúgy, mert mindenki valakinek a gyereke, és most, hogy a családban összesen kettő kiskorú egyed maradt, elmondhatom, hogy bekrepált a találmány.

Mint ahogy az is folyton kudarcba fullad, hogy kinél kezdünk, kihez megyünk át még szenteste, eszünk-e mindenhol, vagy végül sehol sem eszünk, mert a logisztikázás közben elfelejtjük.

Másoknál sincs ez máshogy, egyszerűen meghatottan nézem, ahogy óriási pakkokkal nyomul az egész város és ország különféle desztinációkba, a családok oldal- és egyenes ági ünnepeit is megtisztelni. Imádom, amikor csumára kirittyentve magas sarkúban csúszom be a kocsi alá a nem mondom ki lakberendezési cég telepakolt óriásszatyrával, és ugyanez a jelenet, ugyanilyen szatyorral tíz méterrel arrébb egy apukával történik. Jövünk-megyünk, mint pók a falon, de egyet biztosan tudok állítani: a végén valaki a családból egészen biztos vérig fog sértődni valamin.

A sorrend ugyanis nagyon nem mindegy! Ha kiderül, hogy az egyik nagymama már velünk ünnepelt otthon, és csak utána mentünk a tőlünk 150 kilométerre lakó másikhoz, akkor garantált a sértődés. Ha nála kezdünk, és utána megyünk haza, akkor meg azon, hogy miért világosban jöttünk, nem látszik a gyertyák fénye, és miért nem alszunk ott? (Mert a másik nagymamát utálod, drága nagyi, és nem tudunk összeereszteni titeket, de ő is egy anya, lássuk be.)

A lehetőségek száma végtelen és akkor ez még csak 24-e este. Az igazán nagy túrák az ezt követő két napon jönnek.

Okosabb és nagyobb lakással bíró családok ügyes megoldása a minden mindegy alapon, mindenki összeterelése egy helyre, egy időben.

Csakhogy ekkor jönnie kell az elvált férjnek, feleségnek, annak az új bárkijének, ne adj’ isten az új gyerekeknek, kutyusuknak, az új társ anyukájának és még sorolhatnám. A vége, hogy ebben az esetben egészen biztosak lehetünk abban, hogy valaki tuti nem áll szóba egy-két másikkal, vagy simán komoly klikkek alakulnak ki, mint osztálykiránduláson a menők és lúzerek között.

A hangulat okosan irányítva azért szépen lassan a tetőfokra hág, már a csillagszóró meggyújtásánál azon kell izgulni, hogy ne lobbanjon be az egész lakás a feszültségtől. Igazából minden évben újabb és újabb szereplők és szituációk alakulnak ki, és sokan vallottak arról, hogy nemegyszer nyílt színi sírás, hiszti és elviharzás is volt az össznépi karácsonyokból. Ami pedig utánuk maradt, az a néma csend, gyereküvöltés és a felnőttek tányérba bámulása hosszú óráknak tűnő perceken keresztül. Talán tényleg a három nap logisztikázás a megfelelő megoldás… Bár őszintén szólva, ebben sem hiszek.

Sértődés vol. 2 – Kinek a kajáját esszük, kinek a menüsora ízlik jobban?

A következő és teljes mértékben kikerülhetetlen sértődési forrás, hogy ki mit főzzön, kinél tudunk egyáltalán enni, de alapvetően a második naptól önmagában az egy nagy kérdés, hogy egyáltalán bármit be tudunk-e vinni a szervezetünkbe. Ebben a témakörben már az előkészítő telefonoknál rettentő sok a hibázási lehetőség. Ügyesen kell leadni a rendelést, hogy senki ne higgye, őt vagy a főztjét hanyagolni akarjuk, ne adj’ isten rossznak tartjuk, vagy simán csak a személyével van bajunk. Ez már régen is így volt, de manapság ez kiegészült, a vega, vegán, glutén-, tej-, akármimentes családtagok külön igényeivel, amire a klasszikus karácsonyi menük egyike sincs igazán felkészülve.

Sokan már azt személyes sértésnek veszik, ha valaki így étkezik, és vegaként még a szent ünnepen sem képes egy nagy adag pulykát magába lapátolni.

Nem sorolom a lehetőségek végtelen seregét, de előre sejthető, hogy az előzetes egyeztetés ebben a témakörben is hetekig tarthat, és 26-ig még a legügyesebb szervezők is meg fognak sérteni valakit. Nincs menekvés!

De ha esetleg sikerült tökéletesen összeállítani és a különböző vendégségekben jól viselkedve megenni az ételeket, akkor is vannak még erősen aláaknázott területek. Például: „Most mondd meg, kincsem, a Rozi mama bejglije volt jobb, vagy az enyém?”, vagy „Drága vejem, alig eszel, édesanyád halászleve talán jobban csúszik?” És ami állandó: „Sejtettem, hogy alig fogtok enni, mert már a Jolánéknál teletömtek titeket, pedig direkt írtam neki, hogy ne készülje túl magát…” Hát pedig mindenki túlkészüli magát, mindenki a traktával akarja megmutatni a szeretetét, és ha nem zabáljuk magunkat rosszullétig, akkor egész biztosan láthatunk pár titokban könnyes arcot, vagy meghallgathatjuk, hogy: „Ezzel a sok étellel én meg most mit kezdjek?” Mondjuk erre pont van egy ötletem: dobozolás, aztán autóba pattanva a városban meglepően hamar szét lehet osztani a hajléktalanok között. De ez már nem a sértődős téma, sőt!

Mindenesetre ajánlom, hogy mindenki vérteződjön fel megannyi dicsérettel, emésztéssegítő tablettával, és aki néki ételt, italt adott, ölelgesse, puszilgassa meg alaposan, és tartson ki. Csak három nap…

Sértődés vol. 3 – Örülsz neki? Igen, PONT erre vágytam! – avagy félrement ajándékozás

Mind közül a legkínosabb pillanatok egyike a rosszul belőtt ajándék, amelynek az átadása és az átvétele is rettentő kínos tud lenni. Ha itt valaki nem egy vezető színész képességeivel jött a világra, egészen biztos lebukik, és a saját sértettsége mellé rögtön hozzácsapódik az ajándékozó megbántott, szomorú tekintete, a többiek kellemetlen toporgása, illetve a mentőmondat, miszerint: „Ki a következő, aki ajándékot bont?” Ugye milyen ismerős kép?

Persze különböző korosztályok és különböző vérmérsékletek szerint ez történhet viszonylag kulturált mederben, de én már nemegyszer láttam hisztiző, ordító, taknyát nyelő gyereket, aki azt üvölti elalvásig, hogy „a Jézus (nem becézünk ilyenkor) tévedett, én nem ezt akartam”. Láttam már kanapéra roskadó, könnyeivel küszködő kiskamaszt, aki tudja, hogy hisztizni nem szabad, de örülni sem képes,

és nem egy őszinteségi rohamban kitörő felnőttel is volt már dolgom, aki megjegyezte, hogy a „tavalyi törülköző kicsit szebb volt”, vagy hogy „köszönöm a nyakkendőt, de sosem hordok, mint ahogy azt már tíz éve mondom…”.

Amúgy én személy szerint abban az ajándékban hiszek, amit nem kötelezően kell adni, ami tényleg valakinek a vágya, vagy amiről az ajándékozott jut az ember eszébe. Ez pedig nem köthető egyetlen naphoz az évben, úgyhogy tényleg törődjünk a gyerekekkel elsősorban.

Mi mást tanácsolhatnék a túlélés reményében, mint hogy igyekezz megenni mindent, próbáld meg különféle pszichológiai felkészülés után fenntartani a családi békét, aztán 26-án este dőlj be az ágyba, csavarj fel csumára valami klassz kis üvöltős trash metalt, és addig hörögj rá, amíg végleg ki nem ventiláltad a szent ünnep minden feszültségét! (Azért legkésőbb január másodikán hagyd abba, és menj be szépen dolgozni, abban a boldog tudatban, hogy még legalább 11 hónap elválaszt a következő karácsonytól!)

Marossy Kriszta