Összeszedem minden erőmet, és rántok egy nagyot a kötélen. Kicsit úgy érzem magam, mint egy igásló, aki erejét vesztve próbálja megmozdítani a terhét. Az én szekeremen – ami persze szánkó – egy 35 kilós, kilencéves szeretetgombóc ül, arcán széles vigyorral, és várja, hogy húzzam. Körülöttünk a téli erdő, behavazott fenyőfák, hószoknyás bokrok, mókusnyomok, cserregő madarak, végtelen béke. Már lassan szürkül, varázslatos árnyékok ereszkednek körénk, ideje indulni.

Anya, ugye, nem fog ránk sötétedni? – hangzik a kérdés a hátam mögül. Sietek a megnyugtató válasszal, és még erősebben rántom meg a kötelet. Kötelező jelleggel szakad el, nem kellett volna a tavalyi vacak műanyagot használni. Lerángatom a fogammal a kesztyűt, összecsomózom. Kesztyű vissza, egy nagy lendület, és végre reccsen a szán, elindulunk. Nagyokat lépek, töröm a havat, a hátam mögötti kacagás hajt. A hópelyhek szállingóznak, a csend megnyugtató, a mai sport kipipálva, este akár össze is rogyhatok, senki sem fog ostornyéllel felpiszkálni.

Csak ketten vagyunk. Itt az erdőben, és itt az életünkben. Ha elszakad a kötél, nincs másik, ha elszakadok, nincs másik.

Lassan felsejlenek a csillagok, ahogy kanyargunk a hóbuckák között. A szánkó surrog, a gyerek elcsendesült, a kezemet vágja a kötél, a szívem zakatol. Nem arra vagyok kitalálva, hogy 35 kilót  – és még hol lesz a vége – cibáljak magam után egyedül – gondolom izzadtan és dühösen, látva, hogy csak erős szürkületre érünk haza.

Nem tudom, hol lehet szánkóba való bivalyerős kötelet venni, és nincs autóm a legközelebbi barkácsáruházig eljutni. Nem tudom a vállamra venni a gyereket, hogy elérje a magasabb ágakon a tobozokat. Nehezen tájékozódom, ezért a visszafelé útra mindig jeleket rakok ágakból, levelekből, hogy hazataláljunk. Nem a belső iránytű hiányzik, gondolkodom lihegve, havasan, hanem valami maszkulin őserő.

Tetszik vagy sem, ezzel az alkatommal a bogyógyűjtögető csapathoz tartozom, és bárcsak az lenne a fő bajom, hogy ünnepi díszbe öltöztessem a barlangunkat. Nem, én – ha innen kikeveredünk, ajjaj, de mikor, még nagyobbakat lépek – fát fogok hasogatni, ha hazaérünk, mert be kéne gyújtani. Megtanultam, mi az az erdei köbméter, megvettem, már összekuglizta szívességből a szomszéd, nekem már csak a vágás a feladat. Eleinte nehezen ment, most már kezdek hozzáedződni, de így is irigyen pislogok azokra, akiknél „lakik férfi a háznál”, és az nem macskából van.

Ahol a gyerek még meri kérni, hogy emeljék fel, mert tudja, hogy elbírják.

Körbenézek. A hó egyre kékebben ragyog, a fák sötéten állnak őrt, lassan aludni tér az erdő. Lejtőre érünk, végre könnyebb a teher. Sóhajtva veszem számba még a mai teendőket, mielőtt holnap újrakezdődne az iskola-munka-kapkodás háromszöge. Még szerelőt kell szereznem a számítógéphez, mert valami baja lett, kalapácsot szerezni, mert a balta túl nehéz helyettes, megcsinálni az ablakot, amin befúj a szél, apának és anyának, férfinak és nőnek lenni egy személyben. Ja, és hazaérni innen. Rántok még egy nagyot a kötélen, erőt veszek magamon, és rendületlenül megyek tovább. Gúnyosan néz rám a kökénybokor, én meg nevetve leszakítok egy marék bogyót. Már csak azért is.

 

 F. Polgár Lili

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images