wmn - gucci

Közhely vagy sem, de ha egy szeretted meghal, a karácsony az egyik legnehezebb ünneppé válik. Viszlát, nevetés, viszlát, izgalom, viszlát, gondos tervezés. A világ összeomlik, te pedig az aljáról kaparod össze magad, hogy új tartalommal sikerüljön megtölteni az ünnepet.

Korábban nálunk megvolt a táncrend: délben jött a keresztanyám, négykor gyertyagyújtás, éneklés, ima az eltávozottakért, kicsi pityergés, aztán röhögés, evés, társasozás. Másnap vagy harmadnap pedig nagy baráti és családi ebéd, annak minden hisztériájával, örömével és nagyszerűségével. 

De valaki kirántotta alólunk a szőnyeget. A teljes dermedtség állapotában telt az első karácsony, elmenekültünk otthonról, hogy egy jó barát svéd típusú ünnepébe pillantsunk be. Csak azért, hogy ne kelljen nézni anyám hűlt helyét. Az üres lakást. A tárgyakat. 

Idén sem lesz könnyebb. Ketten maradtunk, a családunk nagy része külföldön vagy vidéken él. Ketten fogunk ülni az asztalnál, ketten énekeljük el a Mennyből az angyalt, és ketten imádkozunk a szeretteinkért. Alig lesz ajándék a fa alatt, nem fogunk hangosan röhögni azon, hogy ki felejtett el megint valamit, mert egy embert nehéz elfelejteni. 

Nem fogunk azon sopánkodni, hogy csak négy kiló kenyér van, de biztos, ami biztos, öt kéne. Hogy megint túlfőtt a rizs, és nem olyan erős már a fokhagyma, mint korábban, mert már az sem hazai. 

Nem ciccegünk az elfogyott cellux miatt, a béna csomagolópapírért, a rosszul megválasztott boron. Nem méltatlankodunk, hogy megint rosszul mosott a mosogatógép, nem csillog úgy a pohár, mint kéne, és hogy hogyan lehet Jézust gyapjúzokniban köszönteni.

Nincs, aki megrázza a csengőt. Nincs, aki sopánkodjon, hogy új műfenyőt kéne venni, mert a régi már avítt. Nincs, aki elmondja a gyereknek, hogy a szalvétát balra rakja, a kést meg jobbra. Vagy fordítva. Nincs, aki ki előrántson egy titkos meglepetést, amit még két éve vett, de aztán elfelejtette, és a szekrény alján várta a sorsát.

Tavaly megtaláltam az ajándékaimat. Pont ott, a szekrény alján. Csak aki átadta volna, már nem volt sehol. Nem volt, mert elvitte a szíve. Szerintem azt mondta, elég. Az egész napja arról szólt, hogy működtesse a testét, olyan korlátok közé szorítva, amit már nem bírt el a lelke. Megértem. Előző este még együtt vacsoráztunk. Főzött nekünk. Az utolsó üzenete annyi volt: „Hozzál ketchupot”. És küldött egy Garfield-matricát. Azóta sem bírom használni az emojik közül szegény dagadt macskát. 

Ha elhalad egy nő, aki hasonlít hozzá, könnybe lábad a szemem. Hallom, amikor leszúr. Hallom amikor röhög, hogy megint milyen hülye voltam. Hallom amikor megkérdezi: „Na, és a szőke herceg jön ma?”. 

Együtt isszuk a reggeli kávénkat, mint sok éven át. A konyhaasztalon mindig kupi volt, én mindig kiakadtam, ő meg nem értette, min sopánkodom. Az egyik reggel posztoltam egy képet. A macska feküdt az asztalon, mellette a rákgyógyszer. Fél óra múlva tudtam meg, hogy meghalt. 

A dermedtségem azóta is tart. Aznap felsöpörtem az egész utcát. Tennem kellett valamit. Aztán ültem az üres lakásban, és legszívesebben ordítottam volna. De nem tettem.

A szobában ott volt a megfoghatatlan mamaillat. Nem tudtam bemenni hetekig. De nem is volt miért. A szemüvege ott várta az éjjeliszekrényen. A gyűrűjét odaadták nekem. 

Néha felveszem, hogy érezzem. De bassza meg, nem érzem. Mint ahogy nem érzem soha többé az egybesült hátszínt Cumberland-mártással, és a túlfőtt narancsos rizst. Amit csak ő tudott megcsinálni. Én meg sem próbálom. Az már nem lenne ugyanolyan. Nálunk a nőkkel a receptek is meghalnak. Nagyi őszi sültjét sem próbáltuk meg soha reprodukálni. Mert abban ott volt benne. A hús vágásában, a paradicsom kiválasztásában, a hagyma dinsztelésében, a gondosan kavart ételben. 

Új hagyományokat teremtünk. Étteremmel, habos kakaóval, aprósüteménnyel. Mert a karácsony ugyan mindig változik, de örök. Ha azzá tesszük. Ha egymásra figyelünk. Ha azt adjuk, ami a másiknak a legfontosabb. Magunkat.

Zimre Zsuzsa