Senki nem esik túlzásokba, összességében mégis túlzás lesz

Sajnos – nagyon sok más családhoz hasonlóan – szépen fokozatosan belecsúsztunk a túlzásokba, pedig tényleg nagyon szigorúak vagyunk a Jézuska által hozható ajándékok mennyiségét illetően. A felnőttekkel kapcsolatban sokkal jobb a helyzet, nekik élményt vagy hasznos ajándékot adunk, hogy tényleg képesek legyünk valódi örömöt szerezni. Mondjuk, annyira menők még nem vagyunk, mint Pásztory Dóriék, de haladunk.

A gyerekeknél viszont az „az egyáltalán nem elítélhető helyzet” van, hogy a viszonylag nagy család minden tagja, és még néhány barát is szeretne örömöt okozni nekik. És tudom, hogy a legnagyobb ajándék az együtt töltött idő, de olyan szerencsés helyzetben vannak, hogy ezt megkapják a hétköznapokon is. Persze van mennyiségi szabályunk a tárgyak tekintetében: a lányaink vagy két közös ajándékot kapnak, vagy egyet-egyet.

Tehát egy család maximum két ajándékot hoz be a rendszerbe. Ami nem hangzik vészesen, de ha összeszámolom, ez várhatóan tízszer két darab, azaz húsz ajándék.

Plusz az a kettő, amit mi, szülők adunk (magunkra is alkalmazzuk a szabályunkat). Persze ezt lehetne egy közösre csökkenteni, de az vitákat szülne, és valójában érdemben nem változna semmi. Ekkora ajándékmennyiségnél viszont elengedhetetlen a tudatosság, vagyis muszáj összefogni legalább nagyjából, hiszen nem kaphatnak három pakli kártyát, két sapkát és hat egyforma könyvet.

Ezért december közepére dealernek érzem magam

Így aztán mi, szülők minden. egyes. karácsonykor. több mint tíz ajándék kigondolásában veszünk valamilyen mértékben részt. Van, akivel elég csak a típust megbeszélni (társasjáték, könyv, ruha, kreatívkodós – nagyjából ezek a kategóriák mennek nálunk), de, mondjuk, egy közel nyolcvanéves dédmamától nem elvárható, hogy nemrégiben kiadott Lázadó lányos könyvek után kutakodjon a vidéki könyvesboltokban.

Így van, aki helyett meg is kell venni, és be is kell csomagolni.

Megint más a konkrét ötletet igényli, és van, akivel pedig vásárlás közben kell egyeztetni. Mivel ez lesz a negyedik karácsonyunk, amiben gyermek is érintett (a nagyobb lányom januári – ez amúgy csak ront a helyzeten) már kiismertük egymást, és a rendszer, mondhatni, jól működik. Próbáltunk sok mindent, listát, nagy közös ajándékot, de sajnos semmi nem vált be igazán. Így mi is kidolgoztuk azt, ami szerintünk működik: sok vágyott vagy egyszerűen jónak tűnő dolgot vásárolunk év közben a gyerekeknek, amit egy ajándékos szekrényben gyűjtögetünk, és az ünnepek előtt (van, akinél egészen korán) elkezdődik az egyeztetés.

Tényleg nem a feladattal van gondom, szeretem a kihívásokat, a szervezés sosem okozott gondot, egyszerűen arról van szó, hogy mostanra kicsit kiégtünk. 

Máséban a szálkát, magunkéban a gerendát sem?

Bevallom őszintén, ez a kiégés azért zavar, mert én is nagyon szeretek ajándékot adni. Szeretem kitalálni, mi legyen, és inkább az egyedi dolgokat keresem, folyamatosan figyelem, hogy ki minek örülne. Szóval könnyen lehet, hogy ez a hatalmasra duzzadt örvény az én kis kavarásomból indult (azért nem csak én kavargatok ebben a tárgykörben, a férjem is hajlamos rá, hogy túlzásokba essen).

Ráadásul a legtöbb szülő úgy indul, hogy a saját gyerekének ő szeretné adni a legjobb, a legnagyobb örömöt szerző- és a legtökéletesebb ajándékot.

Abból is látom, hogy az elmúlt négy év ünnepei (amik közül nyilván a karácsony a legnagyobb, de az összes többi, húsvét, születésnapok, névnapok és hasonló módon zajlanak) kifacsartak, hogy bennem ez most elmúlt. Pillanatnyilag az az elsődleges motivációm, hogy mindenki közepesen elégedetten zárja az ajándékozást, senkiben ne maradjon tüske azért, mert túl szigorúak voltunk valamiben, nem segítettünk elég jól. És a szekrényben várakozó ajándékok közül azt fogom a mi csomagolópapírunkba csomagolni, amit nem választ senki más. Mert közben a közös ünnepi pillanatokra is kell az energia, a többiek ajándékára. És, egészen őszintén, belefáradtam abba, hogy két olyan kisgyereknek próbálok mindig jobb és jobb ajándékot felkutatni, akiknek mindenük megvan. Mindenük is.

Akcióterv van, lelkesedés (még?) nincs

A másik dolog, amibe belefáradtam, hogy mindenkinek próbálom elmagyarázni a 72 négyzetméteres lakás, és a 250 óriási méretű ajándék közti összefüggéseket. Persze ezen mindig humorizálunk, de számunkra valódi probléma, hogy egyre fogy az életterünk. És nyilván nehéz ezt ténylegesen számításba venni, amikor a két csillogó gyerekszempárra gondol valaki.

Pedig mi tényleg mindent megteszünk az ügy érdekében: már harmadik éve minden december elejét azzal indítunk, hogy továbbadjuk a már kinőtt, nem annyira megkedvelt vagy egyszerűen csak megunt játékokat. Igyekszem ilyenkor minden területen tényleg csökkenteni a holmik mennyiségét, az a társas, ami egy éve nem került elő, felesleges, az a gyerekkönyv, amit csak én lapozgatok, másnál jobb sorsra lelhet. De a nagy számok törvénye alapján, akkor is minden évben akad egy csomó olyan játék, könyv, amelyek kedvenccé válnak. És ezek nem kopnak el a következő karácsonyig. Szóval itt tartunk most. Némileg ötlettelen és tanácstalan vagyok, miközben a kis „családi ajándékmaffiánk” üzemel szépen, úgy, ahogy az elmúlt évek alatt már kialakult a koreográfiája. Csak valahogy már nem az igazi. De a megoldást nem tudom. Ti igen?

Tóth Flóra