Egy élet illata

Meggyőződésem, hogy egy ember egész életének története leírható illatokban: van illata a biztonságnak, a fájdalomnak, a szerelemnek (de még mennyi), a szomorúságnak, a magánynak, a barátságnak, a születésnek és a halálnak is persze.

Ez gyerekként, egész napokat a szabadban kalandozva nem tudatosult bennem, viszont ennek köszönhetően lassanként viszonyítási alap lett számomra, hogy minek és kinek milyen szaga, illata van. A málnát például imádnám, ha nem emlékeznék arra, hogy amikor marékszámra tömtem magamba, néha poloska illatú és ízű volt.

Tulajdonképpen egyfolytában gyűjtöttem az illatokat és közben észre sem vettem, mennyire társultak az éppen aktuális kedvemhez, állapotomhoz, fejlődésemhez. De hát gyerekként miért is gondolná az ember, hogy majd negyven év múlva valami előhívja a lilaakác-lugas, a nyíló orgona, a frissen kaszált széna, a büdöske, a tyúkudvar, a disznóól, az égő tüzelőfa vagy akár a pottyantós budi szagát... Azt meg végképp titkoltam mindenki előtt, hogy a nyári zápor utáni ázott föld illata annyira vonzott, hogy ellenállhatatlan vágyat éreztem a földevésre. (Ma már persze büszkén látom magam Márquez hősnőjeként, a furcsa kis Rebecaként, mondjuk, a mészevéssel még tartozom a világhírnévnek, khm!)

Illatokon átívelő generációk

Azt sem tudtam még akkor, hogy mindezek az illatok egyenlőek lettek bennem a nagyszüleim, de leginkább az imádott nagypapám személyével. Papó – mert így hívtuk – volt az én apahelyettesem kicsi gyerekként, és minden, mai napig megnyugtató, falusi illat hozzá társul és főleg miatta szép a vidék számomra.

A nagymamámhoz a sparhelt tüzén készülő ételek, a friss tészta, a mindig meleg és erős kezének föld- és zöldségillata kötődik. Minden más, a világot jelentő illat természetesen anyukámé volt, amihez aztán az egyre táguló, egyre több megpróbáltatást jelentő világban vissza-vissza kellett és kell menekülni.

Beletelt egy időbe, amíg rájöttem – már felnőttként –, hogy az illatok egész életemben meg fogják határozni, valójában kiket engedek igazán közel magamhoz. Azt hiszem, részben ezt nevezik kémiának...

Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy állok a négyes-hatoson, és ha „szagot kapok”, akkor nem tud levakarni magáról a szerencsétlen, illatos áldozat.

Sokkal inkább úgy, hogy amikor megismerkedem valakivel, és egyre közelebb kerül hozzám térben, egyszerűen érzem, hogy nekem való ember-e vagy sem. Nem tudatos választás, de ha valakiből árad, ömlik egy hozzá nem illő parfüm illata, vele igazából nincs mit kezdenem. Persze tudok vele beszélgetni, tudok olvasni a gesztusaiból, a mozdulataiból, a szavaiból, de ha nem nekem való az illata, akkor eszembe sem jut közelebb kerülni hozzá. Ezzel szemben vannak azok az emberek, akiknek a közelében jó lenni, mert a saját és a hozzátett illatuk – vagyis a dezodoruk, a parfümjük – nem üti egymást. Ők összhangban vannak a kisugárzásukkal. Ez persze részben rettentően szubjektív dolog, és ezért szép az emberek felfedezése a kizárólag rájuk jellemző illatokkal együtt. Mert mindenkinél más és más működik. Kevésbé szerencsés esetekben egyszerre több is... de ez már egy másik történet.

Kémia-biturbó, azaz a szerelmi bájillat

Az egyik legizgalmasabb téma számomra a letűnt és a jelenlegi szerelmek illata. Van úgy, hogy egy régi szerelem már szinte soha nem jut eszembe, de ha elmegy mellettem egy idegen az utcán, és hirtelen megcsap az a régi, ismerős illat, akkor a másodperc tört része alatt képesek előtörni a jó és a rossz emlékek. Aztán ahogy jött, úgy száll el az emlék és az illat, akár évekre is.

A legkülönösebb élményem a mély és végzetes szerelembe eséssel az volt, amikor úgy szerettem bele valakibe (aki aztán valóban nagyon fontos része lett az életemnek), hogy soha egy pillanatig nem láttam, a hátam mögött beszélgetett valakivel egy buliban, és úgy éreztem, végem van!

Úgy tudtam meg, ki is a legújabb szerelmem, hogy megkérdeztem a velem szemben álló barátnőmet, árulja már el, ki áll mögöttem: a nevén kívül az a mondata persze már nem érdekelt, hogy „jaj, csak vele ne!”.  Igaza volt, de mégsem: nagy szerelem lett, annak összes kínjával, de mégsem bánom, hogy a kémia, a szag, az illat, bármi is legyen ez, hozzá vonzott és nem engedett.

Tegye fel a kezét, aki nem aludt még soha szerelme koszos pólójával, amiből árad a szag, ami az agyadban éppen első helyre sorolódott emberhez kötődik, és mindent felülír. Pedig hát lássuk be, elég mulatságos a szennyestartóból kilopdosott cuccokból az utolsó illatpamacsig napokon át kiszagolni mindent, amíg nem találkozhattok újra. Mulatságos, de milyen jó!

A fontos pasik illata a mai napig elkísér és boldog vagyok, ha megérzem itt-ott, vagy ha újra összefutunk, elönt az ismerősség érzése. Persze van olyan is, akinek a parfümje annyira beivódott a hozzá kapcsolódó rossz érzésekkel az orromba, hogy időt és energiát nem kímélve, egy drogéria polcáról az összes kirakott darabot a különféle kencék és pelenkák mögé rejtettem, hogy senkinek eszébe se jusson ilyen illatúnak lenni. Azért elég jól szórakozhatott, aki a kamerafelvételeket visszanézte...

„Már az illatát sem bírom!”

A férjem tizennyolc év után is azt szokta mondogatni, hogy egyszerűen csak neki való az illatom, és én is imádok reggelente beleszagolni a nyakába, olyan otthonos. Amíg ez tart, nagy baj nem lehet, azt hiszem... Egy párterapeuta ismerősöm mesélte, hogy a válókeresetet beadott emberek legtöbbje már a másik ember szagát sem bírja elviselni, és majdnem mindegyik ilyen eset már visszafordíthatatlan, bármilyen módszerrel is próbálkozik...

Adu ász

De szerelmek ide vagy oda, a mindent vivő illat az életemben tizenhét éve, a kislányomé: abban minden megvan, ami nekem az életem során tetszett és finom volt.

A nap bármelyik szakában: reggel, este, edzés után, egész napos döglés után, betegen, úszás után – amikor lophatok tőle egy kis illatot –, mindenen átüt a világ legszerethetőbb, legmelengetőbb illata. Előre rettegek attól, amikor majd egyetemre megy, hogyan tudok majd legalább koszos pólókat szerezni tőle, hogy a hiányát némi szagolgatással enyhíthessem. Ugyanitt könyörgök a parfümkészítőkhöz, hogy fejlesszék ki a tökéletes Sári-illatot! Még van körülbelül másfél évük... Előre is köszönöm!