Sokat gondolkodom mostanában azon, mi jelent számomra a karácsony, és gyerekként miért volt annyira fontos ez az ünnep. Azt hiszem, azért, mert bármi is történt körülöttünk, a szüleinkkel, akik sokáig csetlettek-botlottak azokon a banánhéjakon, amelyeken most magam is rendesen csúszkálok, azok a képek – ott a nagyszüleimnél – örökre a retinámban égtek. Minden december huszonötödikén együtt volt a teljes család.

Kiszámítható volt a nap, pontosan tudtuk, mikor mi fog történni.

A nagymamám széles mosollyal, nagy öleléssel várt mindannyiunkat, annyi puszit adott, amennyit csak tudott. Gyerekként borzasztóan zavart, hogy percekig szorongat, ma a reményt jelentené az ölelése.

A díszeken megtörő fények, a háttérből hallatszó kacajok, a sztaniolos szaloncukros papírok zörgése, a kinti lámpa fényében meg-megcsillanó hópihék látványa együttesen jelentették a karácsonyt: együtt volt a család, és mindannyian tudtuk, nem vagyunk egyedül.

Nem volt nagy a szoba, mégsem éreztem szűknek. Minden évben ugyanaz volt a menü. Az én drága papókám úgy tudott rántott húst csinálni, mint senki más: úgy lett roppanós a panír, hogy közben isteni finom, szaftos maradt a hús, mellette kis lángon rotyogott a húsleves a tűzhelyen. Már előző nap összerakta az ecetes-hagymás krumplisalátát, hogy másnapra összeérjenek az ízei.

Nagypapám jól értett a főzéshez, valahogy az élet esszenciája volt mindenben, amit készített. Sokat látott ember volt, a szeretetét, a bölcsességét tette mindenbe, amit adott nekünk.

Nagymamám sütötte a sütiket, évről-évre döbbenetes mennyiségű bejglivel készült: isteni almás-mákossal és dióssal is. Előfordult, hogy megettem belőle fél rúddal is egy ültő helyemben, és kértem, ha nem baj, ne vágják fel.

Mama készített mézes puszedlit is, valamiért ebból többnyire kevés készült, zenélő fémdobozban tárolta. Bensőséges beszélgetések előzték meg a mézeskalácsozást velünk, gyerekekkel. Olyan volt, mint egy szertartás: az ölében ültünk, titkokat árultunk el egymásnak, közben ő féltve ölelt át bennünket. Most is érzem az illatát, ahogy felidézem ezeket a pillanatokat.

Ma azt gondolom, ez mind-mind a nagyszüleim érdeme, ők tartották egyben a családot, és nagyjából bármit megadnék, ha újra ott lehetnék velük, mindannyiukkal felnőttként. Végtelenül hiányzik az a család, amelyben ők mutatták az utat. Annyi mindent tudtak, és bár elmondták volna, hogy kell ezt az egész élet nevű dolgot jól csinálni!

Amikor megkérdeztem papókámat, hogy tudnak a mamával ilyen régóta jól együtt lenni, annyit felelt: „Gabcsikám, negyven év váltott műszak a titka, nem más. Nem mentünk egymás agyára, és amikor együtt voltunk, ott voltak a gyerekek, nem volt időnk azon gondolkodni, hogy lehetne másképp az élet. Mióta megláttam, szeretem a nagyanyádat”.

Nagyapám állati nagy ember volt így is, meg úgy is, döbbenetes szarkazmussal és zseniális humorérzékkel, és ez a jószívű és bölcs óriás minden reggel kávécskával ébresztette az ő szerelmét, a tenyerén hordozott Zsuzsikáját.

Mióta a lányaim megszülettek, minden karácsony forgatókönyve kábé ugyanaz, és erre csak egy hete döbbentem rá. Százötvehat féle süteményt sütök, kardozok a piacon a legjobb alapanyagokért. Ezután a konyhában stresszelek, hogy minden időre meglegyen, és nagyjából december huszonkettedikére komplett idegroncs vagyok a családommal együtt, hogy nem lesz karácsony, ha nem lesz sokfogásos vacsora, aminek a fele szinte garantáltan a hűtőben rohad meg, mert nem tudunk annyit ételt megenni a vendégekkel együtt sem, amennyi készül. A gyerekek nem élvezői, hanem elszenvedői voltak a karácsonynak, szerintem mindent alárendeltem, alárendeltünk a tökéletesnek látszó karácsony érdekében.

Idén másképp lesz. Megspórolom azt a rengeteg időt és kukába öntött pénzt, amit a gyerekeim érdemelnek, és soha többé nem veszem el tőlük az ünnepet.

Huszadikáig megveszem a gyümölcsöket, sütök bejglit és mézeskalácsot, és rendelek magunknak huszonnegyedikére, meg huszonötödikére halászlevet, és pár adag isteni ételt a közeli étteremből.

Végre érdemben is a velük töltöm a karácsonyt: nem stresszelek a piacon, sem a boltokban, nem agyalok azon, miért ilyen kicsi az ötszáz literes hűtő, miközben ők magányosan ülnek a mesék előtt napokig, és várják azt az egy órát, amikor „jön a Jézuska”. Mert bár csonka család a miénk, és egyikünk sem így tervezte, de azokat a pillanatokat, amelyeket a családomtól kaptam, és amelyeket minden gyerek megérdemel, ezt nem kompenzálja sem a sokfogásos ünnepi menü, sem a ragyogó lakás, sem a drága ajándék.

Megyeri Gabriella

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/ Eugene Zhyvchik